3.
Spurizok haza. Ötre vissza kell érnem a Csajkovszkij parkban lévő ifjúsági szórakoztató központba. Magyarul, a Kőbányai Ifi Parkba. Apám a konyhaasztalnál ül a hokedlin, és TV-ét szerel. Anyám a bableves fölött gőzölög. Ha csütörtök van, akkor bableves. Nem paprikás krumpli, nem nudli, hanem bableves. Erről tudjuk apámmal, hogy valóban csütörtök van. Ha netán péntek lenne, akkor krumplistészta lenne. De mivel ma nem péntek van, hanem csütörtök, kizárásos alapon nem krumplistészta van, hanem bableves. Világos, nem? Én erre mondom, hogy mi a szarnak a naptár. Elég, ha tudjuk a heti menüt. Persze a babkóból kifolyólag másnap senki sem akar mellettem ülni. Persze, ezen én cseppet sem csodálkozom.
A családi ebéd közben megemlítem az esti koncertet. Öregem egy szót sem szól. Igaz, ő nem valami bőbeszédű. Legutoljára szombaton mondott valamit a szomszédnak, aztán kiderült, nem úgy értette. Anyám — mint az anyák általában — aggodalmaskodik a kimaradó edzés miatt. Pedig ha tudná, hogy a héten még a terem környékén sem jártam, valószínűleg lefújná az esti programot. Na mindegy, majd bepótolom a lemaradást. Vagy nem.
Nincs pénzem, és muteréktól várom a támogatást. Elég egy húszas. Öt ruppó a belépő, három a lónyál, a Borzák meg hozza a rövidet.
Megmosdom, puccba vágom magam. Végül apám kisegít a pénzzel.
— Tízre itthon légy! — morogja, és már vissza is ül a szerelendő szerkezet elé.
Ezt mindig eljátsszuk.
— Igen apu, ahogy szoktuk! Sziasztok.
Sose érek haza tízre, de ezt mindig így csináljuk. Ő megnyugszik, hogy keményen fogja a gyereket, én meg nyugodtan kések, mert tudom, hogy akkor már négy emelet mélyen alszik. Amúgy rendes fickó az öreg. Nem iszik, nem dohányzik, csak bütyköl. Tévét, rádiót, magnót. Mindegy! Ami jön. Ügyes.
Most már jóval hosszabbak a nappalok. Az idő is jobb, mint délelőtt volt, meleg szellő fújdogál. Megigazítom a nyakkendőmet, zakót veszek. A parkba csak így engednek be. Öltöny, nyakkendő, rendes cipő. Ha csöves vagy, a kapu közelébe sem mehetsz.
Kicsit kések. Messziről látom, hogy a többiek már gyülekeznek. Gyula, Tyutyu, Borzák és a Mison kedvenc padunk támláján ücsörög. Előttük áll a Néró és széles mozdulatokkal gesztikulál. Közelebb megyek, a padon ülők észrevesznek, de intek, hogy ne szóljanak. Peti mögé lopódzom és utánzom a mozdulatait.
Mesél, és közben fennkölten mutogat. A többiek vihognak. Persze nem rajta, hanem rajtam. De ez a majom azt hiszi, hogy neki van ekkora sikere. Valami nő kalandját adja elő. Ő, akinek még életében nem volt nője. Nemhogy nője, de még nőstény kutyája sem. Na mindegy.
A rendezők kitárják a kapukat. Különösebb tolakodás nélkül szerzünk asztalt magunknak.
Jön a pincér. Irdatlan hosszú, bajuszos, csokornyakkendős fazon. Ritka mogorva.
Tyutyu rendel.
— Egy kóla, hat pohár.
— Nem lesz sok? — kérdezi a propelleres aggodalmaskodva.
Borzák nagylelkűen megkontrázza.
— Na jó… legyen hét pohár! Maga is a vendégünk!
A főúr fejét csóválva elhúz. Rövidesen hozza az italt és a poharakat.
Előkerül a rum. Iszunk.
A színpadon a Korong.
Jó Gyulámmal elővesszük pipáinkat, rágyújtunk, pöfékelünk. Közben dübörög a beat.
Sorban érkeznek a többiek. A többség vasárnapi ruhájában pompázik. Lassan itt van az egész suli.
A szünetben kicsi, jól fésült figura áll meg asztalunk előtt.
Fityere rámordul.
— Menj arrébb, öcsi sajt! Nem látok!
Amaz lenéz rá, és foghegyről odaveti. — Nőj meg, öreg!
Az asztalnál meglehetősen nagy tetszést vált ki, hogy leugatták a pojácát.
— Ti vagytok az Ihászosok? — kérdezi a figura.
Bólogatunk.
— Az, jó — feleli. — A László kihív benneteket egy focimeccsre.
— Te, László, vagy a gimi? — kérdezi a Néró.
— A gimi.
Szürcsölünk a lónyálas rumból, egy szót sem szólunk. Alaposan megrágjuk a választ. Fociban mi vagyunk a kerületben a legjobbak, és eléggé be vagyunk ez ügyből kifolyólag táblázva.
— Mikor? — kérdezem a törpétől.
Zsebnaptárt vesz elő, akkurátusan böngészi.
— Június első vasárnapja. — bök a noteszra.
— Apafej! — veszi át a szót Jankovics. — Mi a tét? Mert mi tét nélkül nem játszunk.
— Legyen, „Hülye vagyok” póló — feleli a Lászlós.
— Mindenkinek?
Bólogat.
— Egész héten át? — kérdezem.
— Nem apukám. Két hétig! Hadd röhögjön rajtatok Kőbánya! — vágja rá magabiztosan. — Egy meccs, itt a parkban, négykor!
Ezzel sarkon fordul, és köszönés nélkül elviharzik.
Slózi hívja a pincért.
Jön a colos, bal kezében alumínium tálca, jobb keze ingujjával orrát törli.
— Kólát kérünk! — súgja neki bizalmasan a Józsi.
— Hányat?
— Azt hittük, fosat.
Egy darabig bámul. Lehet, hogy nem értette, lehet, hogy megértette. Majd meglátjuk, lesz-e kólánk ezek után.
Közben a zenekar rázendít a Szegfű Barnabás kezdetű világslágerre.
Az enyhén spicces Néró kisiklik a táncparkettre, és bemutat egy felettébb érdekes koreográfián alapuló táncot. Olyan, mintha az Ortopéd klinika elfekvő osztályáról érkezett volna. Hadonászó mozdulatokkal közelít meg egy csajt, közben csücsörít és vinnyog. Szegény pára visítva menekül a kijárat felé. Az életben nem teszi be a lábát Kőbányára. Gyula úgy röhög, hogy kiesik szájából a pipa. Kancsár vonaglik a parketten, a szórakozni vágyó fiatalok pedig elborzadva nézik.
A pojáca Fityere érte megy, és hosszas huzavona után visszarángatja őt az asztalhoz.
Egy kicsit berúgtunk. A buli végén énekelve, egymást átölelve megyünk a Zalkáig. Lábujjhegyen üvöltve énekeljük az Akácos utat, nehogy felébresszük a várost.
Meglehetősen későn érek haza. Osonok be a lakásba, de nem sikerül észrevétlen maradnom. Anyám pongyolában, papucsban bóbiskol a vacsorám fölött.
Ijedten kapja fel a fejét.
— Most jössz? — kérdezi.
Kényszeredett vigyorral mondom. — Á! Most indulok iskolába. Aludj csak tovább!
Ezzel belépek a szobába. Legközelebbi tervem, egy hatalmas alvás reggelig, hogy kipihenjem az este fáradalmait.
A — hű de kialszom magam reggelig — álom, álom marad csupán. Éjfél körül arra ébredek, hogy kruttyognak a beleim. Az ebédre elfogyasztott bableves ádáz küzdelmet folytat az este bedöntött rum — kólával.
Ez talán még nem is lenne akkora gáz, ha nálunk is kéglin belül lenne a klotyó, mint más tisztességes kéróban. Persze feltételezhető, hogy itt lakott valamikor a tervező anyósa. Amaz meg jó alaposan ki akart szúrni a gonosznak vélt banyával, és eltette a WC-t a harminc méteres folyosó végére. Az ember még csak sejti, hogy egyszer szüksége lesz, és elindul. Akkor egy kényelmes, minden igényt kielégítő sétában van része. A jó levegőn, nézelődve bandukol, madarak csiripelnek a fákon, a szenesek káromkodnak a sufniban. Tökéletes.
De most, mint az őrült, ki az ágyból! Felkapom anyám köntösét, beleugrom apám papucsába, megragadom a nagy mutter WC papírját, letépem a szögről a kulcsot és futás végig a folyosón.
Mosolyogva jövök vissza. Még mindig eszméletlen gyors vagyok. Igaz, hogy a nagy vágtában elvesztettem valahol a fater egyik papucsát, és anyám köntöse is kiszakadt, de kit érdekel! A lényeg, hogy nem lett kondenzcsíkos a pizsim.
Ismét az álom szélén járok, amikor kitör a balhé a szomszédban lévő, lakássá avanzsált mosókonyhában.
Ott egy fantasztikusan édes házaspár lakik.
Béla, aki foglalkozására nézve alkoholista, és gyönyörű felesége, Viki. Ő meg iszik. Amikor nagy ritkán berúgnak, akkor áll a bál. Ez minden hónapban a fizetés hete, meg a másik három hét.
Most épp Béla üvölt.
— Viki! Adj egy alsógatyát! Az anyád kurva úr Istenit! Azonnal adj egy gatyát!
Közben persze zuhognak a pofonok.
A nő visít.
— Ne, Béla! Ne bánts! Ott a gatya!
— Te ribanc, te! Ez neked gatya? Idenézz! Tele van zichereisz tűvel, és ez neked gatya!
Viki zokog.
— Minek neked a gatya, minek? Úgyis nagykabátot veszel! Ugye van valakid Béla, ugye van!
Na most, aki egyszer is látta Bélát, az soha nem felejti. Olyan harminc kiló lehet, magas kopaszodó. A maradék haja korpás, zsíros. Tavaly nyáron egy baltával levágta balkezének hüvelykujját, a biztosítási pénz miatt. Amint megkapták, úgy berúgtak, hogy a nő a lépcsőházban aludt a kukák között. Bélánk arca kék—zöld, forradásos. A fogsoráról oldalakat lehetne írni, persze ha lenne neki. Egy foga van, alul. Gondolom hátul. Elöl biztosan nincs, mert akkor tudnék róla.
Na most elmesélem, hogy néz ki a fent említett Bonviván gyönyörű hitvese.
Viktória alacsony, barna hajú, törékeny teremtés. A térde és a keze állandóan koszos, mivel a villamos sínek közül szedi össze a cigarettacsikkeket. Homloka ráncos, arca aszott. Orra az nincs. Valamikor biztosan volt, most nincs. Persze orratlanul nem lehet megszületni, mert orra szüksége van az embernek. Legalábbis én így gondolom, de ez nem fontos, elvégre én is tévedhetek.
Viktória életében egyszer dolgozott. A Köztisztasági Hivatalnál. Utcai tigris volt a lelkem. Csíkos mellényben, seprűvel és lapáttal a kezében sétált az utcán és szedegette össze a lócitromot.
Aztán egy borús hajnalon betért a Balkán utcai 1125. számú italboltba, ahol kivételesen mocskos módon berúgott — ha jól tudom a törzsközönség épp a keddet ünnepelte —, majd bekente a kerületi párttitkár ajtaját lószarral. A kilincset is. Szerencsétlen asszonyt azonnal kirúgták a pártból, no meg az állásából. Bevonták a vörös könyvecskéjét is, és azt mondták, hogy „ez a viselkedés nem méltó egy szocialista szellemben nevelkedett elvtársnőhöz”. Mellesleg szeretném megjegyezni, hogy ez a pozitívan gondolkozó nagyszerű asszony végighányta a Ceglédi utat.
A Körzeti Meghízott, a Büdös Tojás, még a fogdát is kilátásba helyezte, de a fenyegetésből semmi sem lett, mert az őrmester elaludt a söntésben. Ja kérem! Fárasztó elfoglaltság a szolgálat.
Tojás úr gyönyörű nevét úgy öt éve kaphatta, amikor a Lakatos és Dörömböző gyerekek megdobálták az intézkedő közeget húsvéti tojással. Mindez augusztusban történt, és a förtelmes szag még hosszú ideig alacsonyan terjengett a telep felett. Az őrmester eredeti nevét már senki sem tudja, állítólag a kerületi kapitány is gúnynevén szólítja. Ez igazán kedves. Úgy látszik a rendőrségnél fontos szempont a jókedv, a jó közérzet, és a bajtársi hangulat.
Ezek ketten még egy kicsit balhéznak, aztán csend lesz.
Vagy előkerült valamiféle épkézláb gatya, vagy meghalt valamelyikük.
Végre aludhatnék, de megint muzsikál a bab a hasamban.
Rekordidő alatt sprintelem le a harminc métert.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
