Pölöskey Kozák Pál büszke tudatos állomásf?nök volt poros Alcsomádon. Delente zsíros tésztát ebédezett bef?zésnyi cukorral meghintve, majd a szürke rongyot ledobva, amelybe száját törlentette, kertjébe sétált morfondírozós metszegetésre. Sz?lejére igen büszke volt, savanyú borát minden betér?nek a torkára er?ltette. Legnagyobb indulattal viszont rózsáit nézegette. Ilyenkor dülled?s szemét véreresre húzták a sós könnycseppek. Ha a távjelz? cseng?je munkára szólította, akkor apró cuppogó léptekkel a hivatali szobába görgette magát, majd egyensapkájával és tárcsájával, – amely már a tenyérbe kopott – sorompózni és szalutálni sietett. sszezárt ujjait úgy szorította homlokához, hogy a következ? járatig meglátszottak hosszú körmének piroskás lenyomatai. Számára asszonykája már nem létezett, az áldott teremtés egyszer?en csak a berendezésbe olvadt. Ã?Å¡gy tetszett neki, hogy felesége is a házhoz tartozik, csak úgy mint széke, vagy asztala. A járatok és a háztája volt minden figyedelme, az összes tör?dése és szeretete ide mutatott. Volt, hogy megbicsaklott az egyensúly dolgában, mert egyszer annyira elrévedt egy rózsabimbó csodálatában, hogy majdnem a járatok rendje látta a kárát. Szerencsére a késésben csak a szolgabíró kalapja sérült, de az ketté is repedt, a sebtében letekert sorompókar csapásától. Csodájára is jártak, hogy miként történhetett az, hogy a kalap így megjárta, de a hivatalos f?n egy hajszál sem görbült. Már-már mennyei csodát emlegettek, és egy ny?t szövetbe burkolt fekete öregasszony térdelve imádkozott is az átkel?ben, ezzel feltartva a szekerek szokásos menetét. Pedig csak egy rozsdától kifordult vaskarmocska kapaszkodott a kalap teteibe, amit a szolgabíró oly er?vel nyomott a fejibe, hogy az inkább a szakadást választotta, mint sem az elöljárói f? elhagyását. Pölöskey Kozák Pál megrettent állomásf?nökké vált, és csak két nap elteltével lelte vissza nyugtát, amikor megbizonyosodott, hogy tettének nem lesz következménye. Ennek örömire egy estére szakított a megszokott renddel, és vacsorálni ment a fogadóba. Már jó el?re szalvétát gy?rt az ingébe, a felszolgálótól zsíros tésztát rendelt cukorral és innivalónak savanyú bort. A bel?le sugárzó boldog nagy hevület átvet?dött minden asztaltársaságra, és aznap este oly vigadalom kerekedett, hogy a békéjét visszanyert vasutas csak éjféltájt ért haza. Az éjjel még kiváló álma volt, súlytalan lélekkel és tiszta tekintettel nézett a nap eleire. Nem tudta azt, ami ugyan már megtörtént, és majd visszavonhatatlan törést hoz kitaposott életébe. Kár érte ?t, nagy kár, meglopták, kifosztották, és azt vitték el t?le, ami szívéhez oly közeli. Még mosakodós tükrébe mosolyogva nézhetett, pár szál hajába rendet fésült, majd szokása szerint kiállt kertjébe vezet? hátsó ajtajába, hogy bens?jébe az elégedettség meger?sítés kaphasson. Elmaradt az elégület, s?t oly hiány támadt a megszokott melegség helyébe, hogy az elszálló er? azonnal térdre kényszerítette. â?? A rózsáim! â?? kapott a szívéhez, ami jónéhány pumpálást kihagyott, majd fehér orcával botorkált a díszes növények maradéka felé. Mint a térdben elmetszett veretes vitézek, úgy állt ott a huszonhat csonk, amiken csak néhány levélke emlékezett az egykori pompára. Legalább száz bimbó és virág volt a veszteség, de ígyen nem volt mérhet? a kár, mivel egy fél élet munkája bíztatta nyílásra azt a huszonhat tövet. Pölöskei Kozák Pál száját és orca feleit véresre karmoltatta a maradék tövek tüskéivel, miközben csókjaival próbál csudálatos új életet lehelni a növendéknek is csökevény ágacsokba. Talán b?re szakadásának fájdalma miatt, de lassan eljutott agyának fonaláig a belenyugvó révület, hogy a teste részének tekintett növénykékr?l le kell mondania. Kicsinykét átélte magában a lehet?séget, miszerint a háromnegyvenessel lefejezteti magát, de valami vastag tompulat feledtetett vele minden köznapi ügyet. Magába tett egy litert savanyú borából, majd sima homlokával megérintette az asztalnak lapját, és úgy maradt. Távoli állomások sürget? csöng?je sem ébresztette, felesége tekerte verejtékes munkával a sorompó kurbliját. Az elmaradt jelentések és a n?i szalutálások híre hamar eljutott a vasutas magasságokba, és intéz?bizottság szállt le poros Alcsomádon. Bíztatásukra csend?rök hulláma indult a tettes után, és cirkalmas bet?k jegyezték a napi történéseket. A vétkes hamar megkerült, aki Kelencsér Gyuszi volt. Mindenki tudta, hogy viszonzatlan szerelem f?zi ?t a szomszéd falu széplányához, Morva Julikához. A Morva család módos volt, Kelencsérék pedig tehetetlenek. Gyuszi betegségt?l gyötört anyjával élt, és azt a pár hold földjüket is bevetetlenül hagyta, ami még megmaradt. Gyuszit nem érdekelte sem a mód béli eltérés, sem a szül?i elutasítás, s?t, még Julika közönye sem. Ment csak el?re, mint az öreg Vaskovics a szekéren, aki meghót a bakon. Vakovics bácsit a lovai még elvitték az alsó kocsmába a temet? mellé, mondhatni révbeért az öreg, de Gyuszi nem nyughatott. Egyszer még Julika ablaka alatt a feje teteire is állt. Egy órát bírta, majd ájultan esett össze. Virágot mindennap küldött, pedig pénze nem volt, ezért csak úgy szerezhette az illatos növényeket, ahogy a vasutas kertjéb?l is. Gyuszit el?állították, s?t, Pölöskey úr elébe is citálták, hogy a vasutas végre elégtételt nyerjen. Sok minden nem történt. Az állomásf?nök csak rája nézett, arcának vonásai nem változtak. Napokkal kés?bb is csak arra volt képes, hogy kaszálni menjen a rétre. Oly er?vel vágta a szénát, amit erre fele csak parasztszalmának hívtak, hogy fél? volt, hogy kiegyenesedik a kasza. Abból, amit lekaszált, nem csak az állatoknak adott, de kis csokrokat is készített, amiket nagy gonddal helyezett el a lakás különböz? pontjain. Ez odáig folytatta, hogy lassan mozdulni sem lehetett, mert mindenüvé csak kötegelt parasztszalmát tett. Díszeit becézgette, cirógatta és rózsácskáimnak nevezte. A doktort ekkor hívták ki, aki rövid vizsgálat után elmefáradtságot állapított meg, és javallotta, hogy a beteg pihenés gyanánt vonuljon szanatóriumba. Másnap Pölöskey Kozák Pál felkapaszkodott a tizenegytízesre, egy csokor szénával búcsút intett feleségének, az állomásnak, és az eddigi életének.
A szanatóriumban a žbékés? besorolást kapta, mivel csak motyogva sétálgatott egész nap, és ha virágot is kapott a szobájába, akkor még magában sem beszélt. Néhány hónap múlva beszélgetni kezdett. A vele megesett csúfságot mesélte el Napóleon-nak, aki megígérte, hogy hadaival elégtételt vesz a gaz rombolón, valamint különleges töveket hozat Franciaországból. Ezen felbátorodva újra és újra elmondta történetét másoknak is. Egy begyógyszerezett hisztérika el is nevezte ?t Rózsa Sándornak. Ett?l kissé összezavarodott, de magát feltalálva, betyárkodni kezdett. A tehet?s betegek pakkjait elcsente, majd a javát szétosztotta a szegényebbje közt. Az ápolók hiába figyeltek, a legnagyobb ellen?rzés úgy játszotta ki, hogy rendez?-pályaudvart alakított ki a betegekb?l, és miután egyszerre vezényelt induljt minden szerelvénynek és a felfordulásban felkapdosta a szépséges küldeményeket. Sípoló és csattogó betegek menete árasztotta el az el?csarnokot, a k?lapok vonalain, mint síneken menetelve az akadályokon is át. Volt nagy z?r és zavar. Ámokfutásainak egy új beteg vetett véget. A beutaltat Kelencsér Gyuszinak hívták. Gyuszi elvesztette az édesanyját, és fájó magányában beleháborodott. Kés? ?sz volt, nem volt már virág, amit ellophatott volna, így levéletlen sz?l?töveket vitt Morva Julika ablakába. Amikor a cs?sz elzavarta a sz?l?kt?l, két zsák hullott almát cipelt át a másik faluba, amibe úgy belefáradt, hogy el is aludt Julika ablaka alatt. Félig megfagyva találtak rá, azután hozták be a szanatóriumba. Pölöskey Kozák Pál amint meglátta rózsái gyilkosát, egyb?l búskomorrá vált, újból békés, magában motyogós beteggé romlott az állapota. Orvosai hiába kapták az érdekl?d? és a sürget? leveleket a vasút emblémás papírjain, nem tudtak mit tenni. A szerelvényeknek lehet parancsolni, az elmének nem – válaszoltak az érdekl?désekre. A tavasz még is változást hozott. Ahogy melegebb leveg?t sodort arra a déli szél, a fákon megjelentek az els? rügyek és az udvaron a kertész. Pölöskey Kozák Pál amint meglátta minden kertek ?rét, ökleivel megdörzsölgette eddig bután hunyorgó szemeit. Miután ezzel megvolt, még kett?t pislantott, egy alig látható remegés futott át eddig görnyedten magába d?l?s testén, majd egy varázsütésre visszanyerte vasutashoz méltó tartását. Odalépett a kékesszürke kötényt visel? kertmunkáshoz, és csak annyit mondott néki, hogy
– Magával mennék!
– Gy?jjön! – válaszolt kurtán a sokat látott Balzsam Géza, aki Kámformay-ról magyarosította a nevét.
A téli hideg és a párás leveg? apró rücsköket növesztett a kerti szerszámok fanyelire, de Pölöskey Kozák Pált ez nem érdekelte. Vígan húzta össze a száraz leveleket, és örömit fokozta, hogy várakozásainál is több ágyás t?nt el? a hó súlyától összetapadt levelek alól. Amikor a kertész bevezette az eddig általa nem is ismert melegházba, izgatott várakozás lett rajta úrrá. A hosszú üvegházikóban végesetlen végig virágzó palánták sorakoztak, és igen, a második felibe szinte csak¦, csak rózsák. Igaz, ezek még nem nyíltak, de ezen tövek látványa elég volt azhoz, hogy Pölöskey Kozák Pál egyszer az egyik, majd a másik kezit lendítve az égbe, ugrándozós örömtáncot lejtsen. Ezek után korán kelt és kés?n feküdt, napjait csak a kertészkedéssel töltötte. Nyár elejire oly nagy változás állott be állapotjába, hogy orvosai nem csak csodálkoztak, de haza is akarták küldeni. Erre nem állt rá, s?t, levelet fogalmazott és megköszönve minden jót, amit a vasút adhatott, kilépett a szolgálatból. Ekkor már bírta Balzsam Géza támogatását, amelynek segítségével ideiglenes állást kapott ?sz végéig a szanatóriumban. Fizetség gyanánt csak annyit kért, hogy az általa szaporított rózsákból elvihesse a fölös mennyiséget. Minden dolga nagyon szépen alakult, már többször is járt az intézet falain túl. A Balzsam család már negyedszer hívta meg ebédre, mire a nyár kiteljesedett. Az els? alkalomkor megkérdezték, hogy mit is enne oly szívesen, mire is ? zsíros tésztát mondott, persze cukrosan. A vendég szava parancs, tészta vót is, de Balzsamné nem mutatott hajlandóságot az általa undorítónak mondott étel feltálalására. Túrót tett az asztalra, csuporban házi tejfelt, és finomra ?rl?tt sót. Áldást mondtak, majd a tyúkleves után mindnyájan túrós tésztát ebédeztek. Pölöskey Kozák Pál oly nagy örömöt érzett bend?je tájékán, hogy akaratlan is a múltba tekintett, és értetlenül szemlélte azt az önmagát, aki eddig zsírt tett a tésztára, és azt cukorral hintette meg.
Gyógyult betegként tartották számon az intézetben, amikor váratlan fordulat veszélyeztettet az állapotja megszilárdulását. A betegek közül, akik eddig tisztes távolságból csodálták, vagy elmeállapotuknak megfelel?en ócsárolták, esetleg tudomást sem vettek kedvenc rózsáiról, kivált valaki, aki egyre több id?t töltött az ágyások közelében. Kelencsér Gyuszi volt az illet?, akit ugyan kigyógyítottak Morva Julikához f?z? vonzalmából, de most Árvai Éváért, az ápolólányok legszebbikéért kezdett epekedni. Érzelmeiben elérte azt a pontot, amikor szavakkal már nem létezhet, hogy kifejezze azt, amit érez, így kizárólag virágokkal lenne képes megmutatni azt, hogy mily csoda is lakik lelkében. Pölöskey Kozák Pál nem volt rest, és most már tudatlan sem, így tettre határozta el magát.
Kedves bátyám Gyuszi! Kezdte mondandóját, és napi két rózsát ígért a szerelmes ifjúnak, ha önkezével nem bántja a gondozott növénykéket. Valamint hozzátette, hogy ha ?szig betartja az igéretit, akkor tavasztól megduplázza a mennyiséget. Még maga sem tudta hogyan – szavatartó emberként kissé bánta is, amit mondott – de az elkövetkezend? tavasz még oly távolinak t?nt. Érthetetlen – mert hogy szerelemben nincs szabály – pláne egy ilyen intézmény falain bévül, de Gyuszi tartotta a megállapodást. Árvai Éva a napi két rózsa ellenére rideg maradt, mint egy kimustrált g?zmozdony ütköz?je. Talán ez vót mindegyik?jük szerencséje, mert Gyuszi tán a tavaszi duplázás hatásában reménykedett, és ezt várva nem rendetlenkedett. Elérkezett az ?sz. Pölöskey Kozák Pál búcsúzni kezdett az intézményt?l. Még az utolsó munkánkat elvégezte a baráttá változott Balzsam Gézával és az utolsó két rózsát is odaadta Kelencsér Gyuszinak. Gyuszi megköszönte a virágokat, elment, de alig telt bele öt perc, már is visszatért.
– Nincs több virág! – fogadta a visszatért h?s szerelmest.
– Magával mennék! â?? mondja erre Gyuszi.
– Gy?jjön! – válaszolta a már szintén sokat látott vasutas.
Kiderült, hogy Gyuszi hozzávágta a két virágot Árvai Évához, azután lehordta mindenféle szépkülsej? szörnyetegnek. Ezt pont hallotta a f?orvos, aki tapsikolni kezdett és Gyuszit egyb?l gyógyultnak nyilvánította.
– A tudomány csodája! – ismételgette félhangosan, miközben a zárójelentést írta.
Miel?tt rányomta volna az intézet körbélyegz?jét a jelentésre, kinézett az ablakon és elmerengett. Eszébe jutott, hogy amikor két éve idekerült, maga is hogy rajongott a szépséges ápolón?ért. Jómaga is virággal, csokoládéval és ajándékokkal halmozta el Évát a szép szavak mellett, de a lány néki is rideg maradt. Azmiatt, hogy Gyuszi így meg merte mondani a magáét, külön csodálta ?t a f?orvos. Jómaga nem volt ilyen bátor annak idején, pedig a lelkében mai napig érzett keser?ségre gondolva, talán jobban járt volna.
Bumm! Visszhangzott a szoba a bélyegz? hangjától, amit most kissé er?sebben suhintott meg a doktor. Közben Gyuszi szidalmaira gondolt és kicsit úgy érezte, hogy a szavak helyette is szóltak.
Pölöskey Kozák Pál felült a bakra, Kelencsér Gyuszi melléje telepedett, még egyszer hátrapillantottak, majd megrántotta a gyepl?t. A szekéren, a b?röndjeik mellett kétszáz rózsat? is velük utazott. Alig hitt a szemének, amikor összeszámolták a nyáron szaporított mennyiséget, és ennyi többlet mutatkozott az intézet igényeihez képest. Amire még külön büszke volt, hogy befejezte a Balzsam Géza által kezdett nemesítést, és így a szekérre egy egészen új fajta került. A kertész lemondott a lehet?ségr?l, hogy az új rózsát ? nevezze el, ígyen csak rajta állt, hogy majd minek kereszteli.
Meg sem álltak poros Alcsomádig, annak is a fogadójáig. A vasúttól kapott maradék fizetség, és a húsz év szolgálat után járó h?ségpénzb?l gazdálkodhattak. Pölöskey Kozák Pál csak két nap után mert el?hozakodni azzal, ami talán gyermekkora óta a szíve vágya volt. Kelencsér Gyuszi fényl? szemekkel hallgatta végig azt a grandiózus tervet, miszerint az ? nagyszer? összefogásukból, egy szó szerint virágzó vállalat alakulhatna ki. Gyuszi nem gondolkodott sokat, egymás kezébe csaptak, majd áldomást ittak. Nem álmodoztak feltett lábbal az eget bámulva, inkább egyb?l a munka elejire álltak. Gyuszi házát helyrefoltozták, még a fagy beállta el?tt a gazos földet trágyával beszántatták, és békés telel?helyet alakítottak ki a rózsatöveknek. Tavaszig a vállalatalapítással foglalatoskodtak, a városba utaztak, és a kertészeti elöljáróságnál bejegyeztették az új nemesítést, amit is Kozák névvel anyakönyveztek. Csinos kerítést is készítettek, és egy címfest?nél cégtáblát rendeltek. Tavaszra elkészültek minden tennivalóval, és az érdemi részre térhettek. Kétszáz tövet ültettek el gondos kezük alapos munkájával, és a kitisztított kútból locsolgatni kezdték. Minden rügy és hajtás a der?jüket és boldogságukat fokozta. Csak három t? nem eredt meg, szinte sírtak, amikor kihantolták a száraz élettelen növényeket. Hamar elterjed, hogy a bolondok – ahogyan ?ket illeték a hátuk megett â?? micsoda munkában vannak. Társaságuk el?zményeire való tekintettel, több faluban, s?t a városban is, többször illette ?ket a szóbeszéd. Amire nyílani kezdett a kétszáz rózsa, amelyek szinte egyszerre borultak virágba, már mindenki tudott róluk. Szinte nem is vót szükség arra a kis keretes hirdetésre, ami a megyei lapban tettek közzé. Díszes kocsik érkeztek hozzájuk rátarti kocsisokkal, akiket virágért szalajtottak. Egy hónap múlva, már csak el?jegyzést tudtak felvenni, díszes bálok és ünnepségek felvirágoztatását bízták rájuk. Az egyik fáradtságos nap után kiültek a ház elé az árokpartra. Szinte egyszerre szólaltak meg. Annyit mondtak csak:
– Megcsináltuk!
Majd a cégtáblára néztek fejük fölé, amin ez állt: Pölöskey és Kelencsér, Kozák Rózsák.
