A párnák párásak valamitől,
csipkéjük rózsaszín, haj terül, mint
egy szemérmetlen, kibomló virág,
ebben a sötétben
szemhéjakhoz nő a világ.
Olyan ízléses mindenkor
a kép, mint egy paplanon
felejtett mese buta kis ábrája.
Ideülnek a tündérek, mintha
tolakodnának, hely kell mindenkinek.
Nagy, fehér arcok a plafonon.
Kövér kezetekkel simítsatok
az alvó gyermekek hátára
merész szárnyakat!
Illatos arcukra fényt fessetek,
akarom, hogy legyen egy
olyan reggel, mi ha pillájukhoz ér,
a tükrökkel találjon tekintetükben
törhetetlen fényt!
A gyerekek most készek,
megtanultak repülni,
tudják, hogy ők azok a madarak,
akiket nem tépázhat vihar.
De meddig tart? Ha megperzselt
tetemük ölünkbe hull,
vigyázzatok! Elveszhetünk mind!
Csúszómászókká és hüllőkké
alakulunk.
A Nap mérges nyilakat,
a felhő értéktelen hamut hint
kikoplalt földjeinkre!
De még nem.
Hisz a gyermekek
ringó gabonaföldekről
álmodnak éppen,
a nyár aranyáról.
