Nehezen, de eltelt az első év. A gyerekek azt gondolták, fellélegezhettek. Tévedtek, mert a nyári szünetben egy hónapra gyümölcsöt szedni vitték őket. A munkatábor egy Maros menti állami gazdaság gyümölcsösében volt. A munka vezetője a legszigorúbb oktató lett, Szerémi mester.
A gyümölcsös területén hosszú deszkabarakkban volt a gyümölcsszedők hálóhelye. Mellette konyhabarakk, és ebédlő. A hálóbarakk végében török WC, és az udvaron bádog vályú és vízcsap tisztálkodás céljából.
A gyümölcsös hatalmas területen terült el, a dombok között. A kora nyári gyümölcsöktől, az ősziekig egész nyáron végig érett valami. Cseresznye, meggy, alma, körte, barack, szilva képezték a választék zömét. Fent a dombtetőn diófák is voltak.
A barakkoktól a szedés helyig pótkocsis traktorral mentek, illetve zötykölődtek ki. Reggelire tea, két szelet kenyér, szelet párizsi, meg sajt volt a menü. Az ebédet kivitték nagy kannákban. Pléhtányért, evőeszközt mindenki maga vitt magával a táskájában, szatyrában. A nap végén a traktor értük jött.
A konyha szolgálatosok osztották ki a reggelit, merték ki a tányérokba az ebédet, szolgálták fel a vacsorát. Korábban kezdtek, mint a többiek, és később végeztek, de nem kellett kimenni fára mászni, egésznap hajtani, hogy meg legyen a napi norma.
Mindenkitől megkövetelték, legyen meg a napra kiszabott kiló. A gazdaság megfizette a munkát, de levonta a szállás és étkezés költségeit. Ezt fedezte a norma. Ami ezen felül volt, azt megkapta a diák.
A lezserül mért kiló utáni haszonból részesültek mindazok, akik dolgoztatták a gyerekeket.
A mázsáló, aki a gyümölcsöt, megmérte és átvette, a minőségét is ellenőrizte. Ha nem felelt meg, levont a súlyból.
— Hát, ez mi? — gúnyolódott — a patakból szedted ki, nem a fáról? Ötven százalék levonás! Tovább, tovább, jöjjön a következő!
— Na, látod — fordult a következőhöz —, így kell szedni, ládába rakni. Levonás csak öt százalék.
Szerémi mester árgus szemekkel figyelte, elég szigorú-e a mázsáló. A levonások az ő zsebét is hizlalták.
Közben a fák között, a tanárok, mesterek látókörén kívül másfajta stiklik, csalafintaságok estek. Berci cigarettázva ült a fa alatt, és irányította a munkát.
— Ha rám hallgattok, kevés lesz a levonás — magyarázta —, de ennek ára van. Ide hozod a tele ládát, én ellenőrzöm, eligazítom a tetején levő gyümölcsöket, és csak akkor viszed le, ha engedem. Minden negyedik ládát itt hagyod. Tóni, Pici figyelitek, hogy egy se lógjon el a fák között.
Délutánra mindhármuknak, messze a norma felett volt a „teljesítményük”. De a csapatuk tagjai se jártak rosszul, mert a fegyelmezett munka, és odafigyelés miatt kevés levonást kaptak. Napi teljesítményük is az átlag felett volt. Hogy közben a három kalóz ládáit is megtöltötték, a végén már nem is bánták.
Egyik gyerek, hogy kikerülje Bercit, a hegyoldalon a ládájával a vállán lerohant. Az oldal olyan meredek, hogy a gyalogösvény is csak kanyarogva, szerpentinben vezet fel. A láda is nehéz volt, a hegyoldal is nagyon meredek, kiálló csonkok, lehullott ágak is nehezítették az ereszkedést. Valamiben a gyerek megbotlott. A ládát fogva kapaszkodni, támaszkodni se tudott, és úgy legurult, csúszott, hogy bokája, bordája törött. Hetekig nyomta az ágyat.
— Látjátok, fiaim — szólt Berci a baleset után —, jobb, ha rám bízzátok magatokat. Én megvédelek benneteket még a balesetektől is. Meg a mestertől is — tette még hozzá nyomatékosan.
Hét végén, és vasárnap is kellett dolgozni, csak a vasárnap délutánok voltak szabadok. Ilyenkor jöhettek látogatók — szülők, rokonok, barátok. De ez ritkán fordult elő, mert az állomás messze volt, bent a faluban, több mint tíz kilométerre. Néha egy, két szülő, testvér kigyalogolt, vagy motorbiciklivel jött fel valaki, és hozott „híreket a világból.”
— Ne zúgolódjatok — mondta Szerémi mester —, ha nem akartok dolgozni hétvégén, úgy is jó, de akkor enni se kaptok. Ugye, hogy akartok dolgozni. Elég nekem az esős napokat kikönyörögni a mérnöktől.
Lejárt a hónap, mehettek haza. A pénzt, ami keretek, felvehették, de a levonások után alig maradt valami.
Autóbusz jött értük, s vitte vissza a városba, az iskola elé a társaságot. Másnapig az internátusba maradtak, és akkor mehettek igazán haza.
Otthon, a várva várt otthon komor hangulatban fogatta a fiukat. Ameddig ők iskolában voltak a kisiparosokat szövetkezetbe kényszeritették. Műhelyüket, szerszámaikat beadták a kisipari szövetkezetbe. A kollektivizálás már az előző években befejeződött, de a kisiparosokra most került sor. Tóni apja egész nap káromkodott, és ivott. Pálinkát. Folyton dühöngött, csapkodott, rugdosta mérgében az ajtót, a ház falát. Szólni se lehetett hozzá. Máskor meg sírt, a fejét a párnába fúrva.
— Kiraboltak, tönkretettek! — panaszolta. — Mi lesz veletek, drága gyermekeim?
— Antal szedje össze magát — bíztatta a felesége —, szedje össze magát, és tegyen valamit. Menjen be az irodába.
Hogy Tóni hazajött, kicsit megnyugodott, mintha szégyellte volna magát a fiú előtt a gyengesége miatt, és el is ment a szövetkezet irodájába.
— Jó hogy jött, elvtárs — fogadták — el kell indítani a termelést. Maga tapasztalt szakember. Mostanáig kizsákmányoló volt…
— Tiltakozom!
— Nem kell idegeskedni. Három segédet dolgoztatott.
— Inasokat. Tanítottam őket a mesterségre.
— Jó, jó. Ne lovagoljunk a szavakon — folytatta a párttitkár —, félretesszük ezt a témát, nem kritizáljuk… most még.
— Fenyeget?
— Távol álljon tőlem. Ajánlatot teszek.
— Kíváncsivá tesz.
— Kinevezzük az asztalos részleg vezetőjének.
A faluban volt még öt asztalos, de neki volt a legnagyobb műhelye, s ezért az első szövetkezeti műhelyet itt indították el. Saját műhelyében lett alkalmazott.
Hamarosan kiderült, nem elegendő öt, hat asztalos részére a műhely. Egy elkobozott csarnokban rendeztek be egy új, nagyobb asztalos műhelyt. Tóni apja a rábízott munkát, ha kedvetlenül, és megkeseredve is, de végezte. És becsülettel, ahogy egy életen át tette.
Hasonló módon történt a többi szakma területén is. Létesült lakatos műhely, és összeállt a kőműves csoport.
Alakulgatott a kisipari szövetkezet. Nevet is választottak maguknak. Dózsa György Kisipari Szövetkezet lett a nevük. Lassanként a megrendelések is szaporodtak. Az emberek továbbra is építkeztek, kellett a kőműves. Gyarapodtak a családok, kellett a bútor. A házakat be is akarták keríteni, kellett a kerítés, a vaskapu.
Tóni nem találta helyét. Megkeseredett apja alig tűrte a házban, anyja pedig csak siránkozott, és tisztaságmániája még erősebb lett.
A három barát egész nap a falu környékén csavargott. Berci újra hozogatott a táskájában otthonról egy, egy üveg bort, csomag cigarettát. A tóparton üldögélve, beszélgettek, és örültek a csendnek. Senkit nem fogadtak be maguk közé. A horgászokat sem bosszantották, mint kisebb korukban. Féltek az ősszel újra kezdődő iskolától. Nem szívesen gondoltak rá, nem is hozták szóba. Hiába, hamar eltelt a rövid szünidő és máris készülődhettek a következő tanévre.
Előző évhez képest nem csak annyi változott, hogy idősebbek lettek egy évvel, de a követelmények is változtak. Növekedtek. Több óraszám, hosszabb gyakorlati idő. A hálóban is változást hozott az új iskolai év. A két felügyelő diák végzett, és helyüket saját soraikból kiemelt két társuk töltötte be. Ezzel persze elmaradtak, hál’ Istennek a cipőpucolások, a szándékos kitolások. A műhelyi munkáért is kicsivel többet kaptak.
Pici a zsebpénzéből kéthetente hazautazott. Tóni és Berci meg vett heti egy, két üveg bort, amit esténkén megiszogattak — titokban. Az iskola területére italt bevinni nem volt szabad, és ha rajtakapták volna őket, nagy baj lett volna belőle, de éppen ez volt vonzó benne. Kijátszani a tilalmat, kockáztatni — ez az igazi kihívás.
Elröppent a hátra levő két év és kézbe kapták az okleveleiket. Mehettek a termelésbe. Illetve előbb a hadseregbe, alaki kiképzésre, és sorkatonai szolgálatra.
Folyt.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: dr Bige Szabolcs-