Nyári délután sétára indultam, magányosan, cél nélkül.
Jó lett volna egy barátnővel hallgatva, pár szót váltva lépegetni. Kitalálni egymás gondolatát, beszélni apró semmiségekről. Így:
— Nézd, itt láttam tegnap egy madarat, gyorsan felröppent, talán rigó lehetett! — mondanám.
Eszembe jutott a gyermekkorom, régi barátnőm. Milyen messze van. Időben, másképpen, hiszen rég halott, ő is, az idő is, a gyermekkor ideje. Mennyit futottunk nevettünk együtt… Elmúlt.
Messze visz az út. Ott a fák alatt kedves kis pad. Foglalt. Egy fiatal pár egymás kezét fogja. Fontos lehet, amit a fiú mesél, mert a lány feléje néz, haját oldalra simítva figyeli minden szavát.
Picit megállok szandálom pántját igazítva, hogy lecsukhassam a szemem, s már látom magam a lány helyében — régen volt. Szerelem volt? Igen, elmúlt, akkor, húsz évesen.
Barátság? Gondolok még rá, de ma a rohanó világban kinek van rám ideje? Amíg töprengek, hangosan rám köszön valaki. Rég látott ismerős. Kedvesen, mosolyogva jön felém.
— Régen láttalak! — mondja, gyors puszi után.
— Leülünk? — s oda mutat a háta mögé.
Keskeny, lécekkel kerített teraszra süt a nap. Bent hűvös árnyék alá ülünk. Mint a barátok — gondolom. Fagylaltot kérünk, s beszélgetünk. Kérdez párat, arra felelek, s aztán mesél, csak mesél magáról. Talán fél éve beszéltünk, ugyanazt hallom újra.
Naptól hunyorgó szemmel panaszkodik, mintha ide is érne sugara. Sorolja vélt, valós sérelmeit.
Jól ülök. Kényelmesen hátradőlök. Már kérdeznem sem kell. Mozdulnak az árnyékok, fények, múlik az idő. Fejemben egy szó zakatol. Barátság, vissza-visszatér. Ilyen lenne? Hallgatom őt és a kellemetlen zajt odabenn, ba-rát-ság! Kínosan érzem magamat.
— Tudod, a férjem iszik — mondja lehajtott fejjel.
Én pedig észrevettem a kerítés melletti porban ugráló verebeket. Két morzsán veszekedtek, remélem majd inni is tudnak rá.
— Van egy kedves férfi az életemben, de csak beszélgetünk — folytatta —, s én titokban szeretem.
Messze a feje fölé néztem, bodros felhők gyülekeztek, lehet, hogy zivatar lesz?
— Tépelődtem, változtatni kellene az életemen, de az anyagiak mindig összekötöttek vele — sóhajtott.
Rákönyököltem a hűvös márványasztalra, néztem, a szellő hogy suhan a bokrok közt, játszott a levelekkel.
— Miért nem mersz bátrabban élni? — kérdeztem.
— Hogyan legyek bátor? Ott vannak még a gyerekeim is, nem önállóak, még fel kell nevelnem őket — válaszolta.
Valaki felállt a szomszéd asztaltól, olyan határozott léptekkel igyekezett tova a keskeny járdán.
— Bocsáss meg! — kértem. — Nekem mennem kell, várnak otthon.
— Hát jó! — egyezett bele, s elköszöntünk.
— Jó, hogy találkoztunk! — mondta búcsúzóul. — Olyan ritkán talál az ember barátokat!
— Igen, ritkán — bólintottam.
Barátokat ritkán.
Hazafelé indultam.
Egy pad mellett virágokat láttam. Leültem gondolkodni életről, sorsokról, barátságokról. Jó volt beszívni a virágok illatát, olyan tiszta lett minden körülöttem.
Legutóbbi módosítás: 2009.08.21. @ 15:37 :: Sonkoly Éva
