Ránctalan arcát kitárja az ég,
a láthatáron dereng? pír ég –
elnézi, hogy nyugszik, lecsendesül
világa lassan álomba merül…
Apródonként ? is díszbe öltözik,
egyenként felölti csillagékeit,
lesöpri a gondot, s vágyakozva vár
– sz?ken mérte idén kincseit a nyár –
de ma éjjel még egy utolsó gyönyör,
mi ?si valóján most végigsöpör,
bízva várja ismét csillagzáporát,
átérezve mindnek röpke mámorát…
Augusztus végi vad tüzes öröm,
az égbolt bens?je nektek most köszön,
egész évben vágyja fényes jöttötök,
ezután már úgyis csak ?szi ködök
futnak homlokára s szürke fellegek,
bel?lük bánatát jelz? kín csepeg,
csorran bársony síkján fájó égi könny,
s lassan elborítja az ?szi közöny…
