A fajok vándorlása megindult. A felszínről a levegőbe emelkedtek az első példányok. Először a kisebb rovarok tettek kísérletet, hogy elrugaszkodjanak a földtől, és a magasban lévő ágakon jutottak bővebb táplálékforráshoz. Nagyobb biztonságban is érezhették magukat egy darabig, amíg a ragadozók is szárnyra nem kaptak. A vizekből a part felé törekedett egy sor faj, melyeknek a tüdeje kifejlődött. A szárazon való mozgást viszonylag hamar megtanulták, hisz csupán úszó végtagjaiknak kellett alkalmazkodni a szilárd talajon való helyváltoztatáshoz. A növényeknél szintén megtörtént a nemek szétválása. Megjelentek az első virágok, s cserjék a ritkuló páfrányerdők tövében. Az óriások kora — a fejlődés addigi ütemét tekintve — szinte egyik pillanatról a másikra zárult le. Az élet hatalmas ütemű térhódításának az élettelen anyag megálljt parancsolt.
ő egyre kiábrándultabban élte meg tettének következményeit, s keserűen szemlélte a mind tökéletlenebbé formálódó világot.
Az óriások megjelenése és az egész bolygón való elterjedése volt az élővilág fejlődésében az első zsákutca. A mindenséget szabályozó törvény nem tette lehetővé, hogy az élet mérték nélkül elhatalmasodjon. Az alkalmazkodó-képesség egy bizonyos határig fejlődhetett, ám egy ponton falba kellett ütközzön. Az eredendő erő, amely az egyensúly irányába törekedett, kíméletlenül elpusztította azt az utat, amely más irányba tartott. A földről — ahol a változások évmilliók alatt következtek be, néhány évszázad alatt kipusztultak a száz méter magas páfrány-kolosszusok és a több száz mázsás hüllőóriások. Ezek rothadása, bomlása, a millió tonnákban mérhető gázok megváltoztatták a bolygó légkörét is. A levegő nitrogénnel, metánnal és széndioxiddal telítődött, nem volt, ami oxigénnel dúsítsa. A hőmérséklet a víz forráspontjához közelített az üvegházhatás miatt. Az ibolyántúli sugárzás a sejtekben rohamos mutációkat eredményezett. A vizek rohamosan párologtak s ez hirtelen lehűléshez vezetett.
A környezet változásait csak azok a fajok voltak képesek átvészelni, amelyek az egyre mostohább körülményekhez alkalmazkodni tudtak. A növények közül az igénytelen füvek, szerény virágú kétszikűek, az állatok közül az emlősök voltak azok, amelyek a legellenállóbbnak bizonyultak. Az emlősöknél jelent meg a bonyolult működésre képes, négy részre osztott szív, amely biztosította a takarékos oxigén-felhasználást, és a környezet hőmérséklet-változásainak elviselését, a test melegét állandósítván.
Az élet új szakaszának fejlődése elindult évmilliós útjára.
ő görcsösen küzdött, hogy az elveszett harmóniát visszaállítsa. Minden energiáját arra fordította, hogy az élőlények közt létrejöjjön egy olyan faj, amelyik önálló intelligenciával rendelkezik, s nem csak a túlélésre rendezkedik be. Egy olyan faj, amelyik őhozzá hasonlóan a dolgok egészét próbálja majd megérteni, és célja az elveszett tökéletes keresése lesz. Mint minden, ez a változás is csak úgy jöhetett létre, hogy valami szétváljon, osztódjon, mint ahogy minden változás az univerzumban csak ezen az úton következhetett be.
Egy ez időben kialakuló fajban látta annak a lehetőségét, hogy azt a tudatos létezés képességével ruházza föl. Saját energiáját „aprózta” föl ezekben a teremtményekben. Mint minden változásnak, így ennek is azzal kellett járnia, hogy az új megjelenési forma elveszti az eredeti tulajdonságait. Azzal, hogy ő is „atomizálódott”, az egész világmindenségben zajló folyamatot követte, és így mind messzebb került az ős-egytől. A történéseket már alig volt képes befolyásolni s ő is az egészet irányító kényszerpályára tért, aminek a mozgatóit már ő sem értette.
A tökéletes visszaállítása volt az egyedüli vezérlőelve, ám az ehhez vezető úttól egyre távolodott.
Az egybefüggő szárazföld darabokra szakadt, de még földnyelvek kötötték össze azokat. A mai Ausztrália szakadt le először az őskontinensről. Ezen a földrészen ezért egy kissé más irányt vett az élőlények alakulása. Átmeneti állapotukban megrekedt kacsacsőrű emlősök, tüdős halak meg más egyéb földrészeken nem található fajok maradtak fönn még évmilliókig.
A bolygón az óriások kipusztulása után, a legújabb nemzedékek vették át az uralmat. A hüllők közül nehány alkalmazkodásra képes faj tovább élt, s a páfrányok közül is azok, melyek csökkenteni tudták méreteiket, meg a táplálékigényüket is. A Földet lombos erdők és hatalmas virágos szavannák borították be. Az állatok között kialakult a viszonylagos egyensúly, s egymást táplálták. A gyengébb példányok törvényszerűen elpusztultak, csak az erősek vitték tovább fajuk sajátosságait. Mindenik lény csak a legjobb tulajdonságokat örökítette át utódaiba. A sejtekben lévő gének voltak hivatva arra, hogy az egyedek emlékezni tudjanak elődeikre s az ősi tulajdonságoknak a nyomait hordozzák magukban. Ebben a környezetben formálódott az a faj, amely érdemesnek találtatott a gondolkodásra.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:12 :: Adminguru
