Ülök a parton,
térdem faldosta víztükörbe nézek.
Benne fáradt ráncaid feszülnek,
melyeket mosolyod mintájára vésett az élet.
Felkavarlak, felkavarsz te is.
Hinni volna jó az álmot, de
te még sebeket vársz a naptól,
minden pirkadattól,
s hogy téged sebeznek,
vagy magad tüskéibe mártódsz,
nem számít már, szakad az árboc.
Háborog a tenger,
utolérnek idegen ingerek,
vak indulatba kapsz
s falhoz csapva tárgyakat, üzensz.
Senkit sem bántanál,
magad dühében fuldokolsz.
Könnyű a kérdés, nehéz a válasz,
A holnap mely testben lapul?
Hosszú évek lelkes vándorlásai
rogyasztották a lábaink,
útkereszteződés mellett ott a kő.
Két irányból egy célra kaptuk fel fejünk,
egyszerre vánszorogtunk,
most épp kifulladunk.
Látom már, az Istentől mi egy követ kapunk,
öledbe ülök, hátha egymásba gyógyulunk!
Legutóbbi módosítás: 2009.08.29. @ 07:44 :: Kőmüves Klára
