Sonkoly Éva : Esti gondolatok

Nyomtatás

Amennyire vissza tudok emlékezni mindig gondom volt az alvással. Pár kivételtől eltekintve — ami ritkán adódik —, már nincs mitől elfáradjak annyira, mint régen, amikor egész nap tanítottam, manapság ez az idő már jóval kevesebb. Így aztán későn kerülök az ágyamba, van már tizenegy óra is. Minden elektromos eszközt kikapcsolok, alig van egy kis fény a lakásban. Aludni kellene…

Régi szokásom szerint végiggondolom az elmúlt napot, keresek benne valami megnyugtató pontot, amely álomba ringat, de a mai történések… megtorpan képzeletem a délutánnál.

Sorban állok a benzinkút pénztáránál. Már épp arra gondolok, nem kellett volna ennyire sietnem. Valaki áll előttem, olyan a ruházata, mint a hajléktalanoké és az ‘illata’ is, az sokkal zavaróbb. Oldalra fordulok kissé, amikor régről ismert hang köszön rám, megfordult az előttem álló férfi. Nem is mondható komolyan férfinak.

Több, mint tíz éve nem láttam, meglepődöm. Mesél, mesél — az életéről, aztán hirtelen, mert a téma is ‘olyanná’ válik, közel hajol hozzám:

— Megvárom kint, ez mégsem tartozik másokra!

Amíg sorra kerülök, felidézem, mit is tudok róla:

Akkor régen a szomszéd házban éltek a húgával, nevelőanyjuk volt, egy idősebb nő, ő gondoskodott róluk szeretettel. Sajnos hirtelen megbetegedett, és belehalt a betegségébe.

Az ismerős fiú ekkor alig múlt húsz éves, ő lett a gyámja a húgának. Úgy emlékszem dolgozott, nehezen éltek, sok gondot okozott a lány, hiszen fiatal volt és nagyon más, mint lenni kellett volna.

A másságról jut eszembe, a fiú mozdulatai, gesztusai, mind az ő nemi érdeklődésének másságát hangsúlyozták, de ez engem sohasem érdekelt.

Egy alkalommal — akkor még élt a nevelőanyuka — megkeresett. Segítséget kért beszédjavításhoz. Énektanárhoz járt, kellemes hangja volt, de a nyelv piercingtől nem akart megszabadulni, így aztán a „sziszegő” hangjait nem lehetett szépíteni.

Amikor egyedül maradtak, még láttam néha a lakásunk földszinti kis boltjában, beszélgetett. Később itt hallottam, hogy elköltöztek, többet nem tudtam a sorsukról.

Elgondolkodva léptem ki az épületből, sietve indultam volna az autómhoz, mikor megláttam, valóban megvárt.

— Régen láttalak.

— Erre lakom a Margaréta utcában, albérlet — kezében kétliteres vizes palack. — Viszem haza a vizet, mert az nincs. Ki kell mosnom a farmeromat.

— Ebben a kevés vízben?

— Ez van! Nincs fűtés se a lakásban. Éjjel télikabáttal takarózom.

— Mi történt?

— A húgom lenyúlta minden pénzem. Tudta a pinkódot. Magához vette a bankkártyámat, és volt, nincs.

— Hol van a húgod?

— Nem tudom. Dolgozni sem tudok, elküldtek, mert epilepsziás lettem.

Nézem az alsó ajkán azt a kék kis foltot… lehet igaz is, nem tudom.

— De nemsokára lesz pénzem. Jár még nekem hétszázezer, akkor elhúzok ebből a városból is. Nincs munka, sehol sem vesznek fel, mert beteg vagyok!

— Ezért? — csodálkozom.

— Mi másért? Volt egy perzsamacskám, azt nem vihettem az albérletbe, beadtam a cicamenhelyre, látogattam hetenként. Aztán egyszer már sehol sem találtam. Azt mondták, meghalt, elvitték a hamvasztóba. Az egyetlen társamat!

— Nem lehet hogy…

— Dehogynem, eladták valakinek jó pénzért. Pár nappal azelőtt még semmi baja sem volt. Higgye el, különb sok embernél, ő legalább önzetlenül szeretett. — Elhallgat, keresgél a kis táskájában. — Kérhetek egy szívességet? Csak, mert olyan régen ismerjük egymást…

 — Persze! — mondom, és próbálom összerakni az eddigi életét. Nem sikerül, a miértekre nincs válaszom.

Receptet vesz elő.

— Nyugtatót kell szednem a betegségem miatt, de nincs társadalombiztosításom, mivel nincs munkám. Zsóka — ő az említett kis bolt tulajdonosa —, ő íratja fel nekem szívességből, de most nem tudom kiváltani. Ha megtenné? — bizakodva néz. — Esküszöm, otthagyom az árát Zsókánál, csak ezernégyszáz forint.

Zavarban vagyok. Nézem a receptet, a név rendben van, a gyógyszer erős nyugtató. Vajon epilepsziások szedhetik? Nem tudom… most bíznom kellene valakiben, akit alig ismerek. Eszembe jut régi tanítványom, egy kislány, aki kis, majd nagy rohamokkal küzdött, mégis enyhébb nyugattót szedett, de két eset sem egyforma… Gondban vagyok. Remeg a kezében a recept, egyre idegesebb lesz. Félni kezdtem. Hiszen nem tudhatom a roham kiváltó okát. Magány, törődés, szeretet hiánya… pergetem magamban, mert ezekről tudok.

Elteszem a receptet, bólogatok, láthatóan megnyugszik, majd elköszön, és tétován indul erre-arra.

Most, így alvás előtt, helyett, azon gondolkodom, mivel teszek jót, ha kiváltom a gyógyszerét, vagy megfeledkezem róla. Ki tudja, hány embert kért meg hasonló szívességre, milyen adagokra gondolt? Ártanék, vagy használnék neki?

Arra jutok, hogy nem ez lenne az életének a megoldása. Vajon hányan lehetnek még hasonló helyzetben?

Hol van a felelős a széthullott életekért?

Még hátra van az Úr imádsága, egy sornál megáll a gondolatom:

„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;

és bocsásd meg vétkeinket,

          …”