A magyar nyelvr?l szólva
szárnyalni kellene
dalomnak, fényben,
magasban,
ám kit érdekel
ma himnusz, óda?
Nagy költ?k utódai
veréb módra csivitelnek,
fürdenek a porban.
Én sem különb náluk.
S még csak nem is mentség:
sem lágy n?i hangból,
sem érces férfiszóból
nem hallom
zenéjét, csengését!
Anyanyelvem, mégis,
hangtalanul is elválasztod
a sötétségt?l a fényt.
Kulcs volt az értelemhez
anyanyelvem, általa
csöndön át is utat
tört hozzám a tudat.
Múlt s jöv? tárult
gondolatok kapuin át.
Magyarság, Emberség,
Mindenség – szédít?
magasságokban
szárnyalt képzeletem.
Ajkak mozgásán,
csontvezetésen át,
szájtól fülig kézfolyosón át,
képeken, bet?kön át,
testbeszéden, kézszavakon át,
át, át, át,
annyi küzdelem között,
tragédiákon át
viszem hitünket,
viszem a mát!
Vigaszom lett,
menedékem,
meg?riz az életemen túl is,
ha érdemes lennék rá,
anyanyelvem,
édes mostohám!
