Ma nem megyünk fel a Deszkába. Ma semmiképpen sem. A kedvenc pizzériánk most várhat. Helyette itt állunk a dzsámi korlátjának támaszkodva, és figyeljük az alattunk lármázó Széchenyi teret.
Márk egy fügefalevelet sodor ujjai között, az imént szakította az egyik fáról. Hunyorog az er?s napfényben. Tényleg felszedik a köveket, mondja, miközben a fekete ingje majd kigyullad a h?ségt?l.
– Nincs meleged? – kérdem t?le. De ? csak a vállát vonogatja, miközben szemezget a térrel és sodorja a levelet.
Viktória napszemüvegben áll mellettünk, a sötét lencsén a feltúrt tér tükröz?dik, rajta miniat?r dózerek és csákányozó emberek. A furcsa, foncsorozott, szinte torz kép alatt csak a szomorkás mosolyát látom.
– Hagyd ?t – mondja -, nem látod, hogy gyászol?
Hagyom ?t. Gyászolunk mi is.
Azokat a vörös homokköveket szedik fel, melyeken nehéz volt bokatörés nélkül járni, és melyek eredetileg sírkövek voltak egy száz éve megsz?nt pécsi temet?ben. Sportpálya született ott azon a helyen, és a régi sírkövekkel leburkolták a f?teret. Ezt még Márk mondta nekünk valamikor.
Egy k? – egy név. Egy k? – egy sors. Egy k? – egy élet.
Az elmúlt évtizedekben egy rakás néven, sorson, életen járkáltunk, fagyiztunk, udvaroltunk, buliztunk… egyszóval éltünk.
Gyászolunk. Márk szó szerint. Tudniillik: ? egy tüke – több generációs pécsi -, ?sei az elmúlt két évszázadban a Mecsekalján születtek, éltek, szerettek, haltak. Az ük-üknagyanyjának sírköve is itt feküdt valahol… Egészen a mai napig. Neki valahogy szent ez a hely… A gimibe jövet-menet sokat sétáltunk át a téren. Márk pedig, ha csak tehette, mindig megkerülte a sírköves részt. Már a barátságunk elején felt?nt, hogy valahogy nem szívesen járkált a köveken. Mintha valami láthatatlan er? lökte, taszította volna a tér peremén futó járdákra. Eleinte azt hittük, kényelmetlen neki a járás a girbegurba burkolaton, pedig csak – mint elmesélte – egy gyerekkori beidegz?dés állt az egész mögött. A nagymamája – akivel sokat sétáltak együtt a városban – egész életében nem tudott rálépni ezekre a kövekre, így Márkba már nagyon korán beidegz?dött: nem szabad az ?söket lábbal taposni. Ez volt a nagyanyai öröksége: a múlt, a történelem szeretete, az ?sök lábnyomainak keresése.
Pedig hányszor megtapostuk a sírköveket! És Márk is jött velünk, mert nem volt más választása, f?leg ha egy-egy koncertnél, rendezvénynél a köveken volt a buli közepe, a nyüzsgés epicentruma, a jó rálátás a színpadra…
Sokat ünnepeltünk itt, de ma gyászolunk. Siratjuk azt a remek játékot is, amelyet e köveken játszottunk. Afféle rögtönzés volt, egyfajta stílusgyakorlat, amellyel készültünk az írói pályára. Ráléptünk egy k?re, és ki kellett találni, hogy kinek a sírkövén állunk. A kövek tudniillik, névvel lefelé voltak a földbe ágyazva, így sosem tudhattuk, hogy épp kién sétálunk.
– Beiersdorf Adolf – mondta Márk egy sírkövön állva -, városi tanácsnokként dolgozott. Két gyerek apja, katolikus vallású volt, és… ööö… szerette a bécsi dohányt.
Viki és én ilyenkor elismer?en néztünk rá.
– Böck Aranka – mondta Viktória egy sírkövön állva -, a férje vájár. Egyelten gyerekük korán meghalt, és ööö… 1857-ben költöztek ide a Felvidékr?l… gyönyör? kék szemei voltak. – Márk és én ilyenkor elismer?n néztünk Vikire.
Persze sose tudtuk, hogy igazunk van-e. Csak játszottunk, fantáziáltunk. A nevet és az életkort talán még sikerült volna meglesnünk, ha a sírkövet valahogy felfordítjuk, de az hogy vette volna ki magát, ha a járókel?k azt látják: három hibbant szent?rült bontja a Széchenyi teret? És különben is mit kezdtünk volna a névvel, dátummal? Magáról az emberr?l akkor sem tudtunk volna meg többet.
– Márk ük-üknagyanyja – mondtam egy sírkövön állva, mikor hirtelen semmi nem jutott az eszembe. Viki ekkor az orra hegyére tolta a napszemüvegét, és fölötte nézett rám, jól megjátszott szemrehányással. Márk pedig megigazította az ingét, elnyomott egy félmosolyt, és megjegyezte, hogy menjünk basszus, mert bioszra vissza kell érnünk.
Ma nem megyünk fel a Deszkába. Ma semmiképp nem. A kedvenc pizzériánk most várhat. Ma a városban csatangolunk.
Viki még készít egy-két fotót a felszedett, felhalmozott, elszállításra váró kövekr?l, továbbá egy kisfiúról, aki csodálkozva, kerek szemmel figyeli az eseményeket, aztán elindulunk a belváros keskeny utcáin. Sóváran, kutakodva figyeljük a házak cirádáit, az öreg kandeláberek hajlatait, az ódon kapualjak faragott köveit. Ki tudja, talán még megpillanthatjuk bennük – valahol mélyen – ?seink arcát.
Márk egy-egy kirakat tükrében néha igazít egyet az ingén. A fügefalevél már rég nincs a kezében, valahol elhagyta, és azt most egy unott szél sodorja tova a pécsi utcák megkopott macskakövein.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 11:18 :: Adminguru