22.
Gondolhatjátok, hogy ezek után milyen állapotban ér a hajnali kakasszó. A forgótárcsás mosógépben kétszer átmosott, és gondosan kicentrifugázott tehénszar bálkirálynőnek tűnik mellettem.
Az este elmaradt gazdag vacsorát a ma reggeli, reggeli hiányával pótolom. Tele pocakkal nem lehet sportolni. Viszont éhesen sem. Elrágcsálok egy tábla tej csokit. Azt mondják, ez jót tesz az agynak. A fogakról nem beszélnek. Biztos annak is jót tesz. Nem tudom, nem vagyok fogorvos. Van egy fogorvos haverom. Neki minden foga aranyból van. Ő neki biztos, hogy nem árt a csoki. Viszont szidollal mos fogat, és királyvízzel gargalizál. Ennyit a szájápolásról.
Fél nyolc körül kászálódom le arról a buszról, amelyik a tett színhelyére szállított. Kékre pingált vívózsákomat magam után vonszolva araszolok a bejárat felé. Áthaladok a gondosan rendben tartott, növényritkaságokban bővelkedő parkon.
Már most melegen süt a nap.
Akik nálam korábban keltek, azok melegítőben vagy vívóruhában süttetik magukat a padokon.
Mielőtt elérném a bejáratot, álmos szemeim egy tányérsapkás, egyenruhás, portásszerű fazonra tévednek. A mélynövésű, ragyás férfiú elkerekedett szemekkel bámul a leander bokrok felé, és hitetlenkedve kérdezi a mellette elhaladóktól.
— Nézzék má! Nézzék má! Ikrek ezek, vagy mi?
Látom ám, hogy a Dózsás vörös Decsi és a mi Erdei Petink, akinek szintén vörös a sérója, zsebre tett kezekkel áll egymás mellett és rókázik.
Ők a kísérőink. Az éjjel elengedhették magukat, és tessék, most itt az eredmény.
Bent az aulában, ameddig a szem ellát fehér ruhás versenyzők. Az indulók száma száz fölött van.
Elég macerás lesz itt boldogulni, állapítom meg magamban.
Elgyötört csontjaimat laza bemelegítéssel próbálom üzemképessé tenni. Említettem volt, hogy az egészben a melegítést gyűlölöm a legjobban. Úgyhogy csak annyit csinálok belőle, nehogy lesérüljek az első asszóban.
Kezdetét veszi, amiért idejöttünk.
Nehezen lendülök bele, sokkal nehezebben, mint gondoltam volt. Az utolsó asszóig kérdéses, hogy továbbjutok-e.
Mocskos módon leizzadok, de sikerül.
Versenyünk főbírája hangosbemondó segítségével közli, hogy most két óra technikai szünet következik.
Ez jó is, meg rossz is. Azért jó, mert legalább egy kicsit összekapom magam, és végre rá tudok hangolódni a versenyre. Mármint lelkileg. Rossznak meg azért rossz, mert megint lemerevedünk, és lehet elölről kezdeni az egész melegítési cécót.
Csomóra kötött cipőfűzömmel bajlódom, amikor a nagybajuszú Sípos áll meg előttem. Ő is az edzőm. Amikor jóságos Kornélom elutazik valahova, akkor ő „szok” velem foglalkozni.
Szép nagy ember.
Eltakarja a napot. Akarom mondani a neont. Nem látom tőle a bogot.
— Gyere, Sneider, körülnézünk!
Fogalmam sincs, mit akar itt nézelődni, de vele tartok. Leteszem a cipőmet, papucsba bújok.
— Mit akarsz itt látni, Gyuri? — kérdezem.
— Ez az orvosi egyetem, nem? Lehet, hogy van valami jó kis vérfagyasztó szenzáció! — feleli.
Meg sem várja válaszomat, elindul az egyik ajtó felé. Sebes iramban ugrom bele piros melegítőmbe és ugyanolyan színű fürdőköpenyembe.
Gyalog megyünk fel az első emeletre.
Hatalmas, komor tölgyfaajtó állja utunkat.
Ez az Anatómiai Tanszék.
Az ajtó mögött hosszú, egyenes folyosó. Baloldalán, végig a fal teljes hosszában vitrines szekrények sokasága. Bennük különböző nagyságú lombikokban és üvegekben emberi testrészek és szervek formalinban.
Eddig sem volt kirobbanó jó kedvem, de most még az is tovaszáll. Én is és a gyomrom is utáljuk az ilyesmit, de úgy látszik, hogy Sipinek tetszik a horrorisztikus bemutató. Ez a barom minden üvegcsénél megáll, rácsodálkozik, humorizál. Mire a folyosó közepére érünk, addigra teljesen lebetegszem.
Torkomban lüktető gyomorral mondom kannibál társamnak.
— Figyelj! Ott az a láda! Leülök rá és megvárlak. Te csak nyugodtan mulass jól!
Ezzel faképnél hagyom, és leülök az egyik ablakmélyedésben, egy hatalmas ládára.
Ülök a dobozon, lóbálom a lábaimat, kezdek jobban lenni.
Egyszer csak kivágódik az egyik távoli ajtó. Egy fehérköpenyes fütyörésző fazon négykerekes kocsit tolva maga előtt közelíti meg ülőhelyemet.
Mellém érve, kellemesen udvarias hangon fordul felém.
— Ne haragudjon, hogy megzavarom! Szeretnék a ládából kivenni valamit! Szabad?
Szeretem, ha valaki udvarias. Szolgálatkészen ugrom le a ládáról, segítek felhajtani a fehér takarót. A fickó kérésére rögzítem a kocsi kerekét, amíg ő azzal a fránya lakattal bajlódik.
Hosszas piszmogás után enged a zár. Közelebb tolom a kocsit, felemelkedik a láda teteje.
Majd frászt kapok!
Áttetsző, undorító löttyben, kezek, és lábak sokasága úszkál.
A kedvesen mosolygó szemüveges hosszú gumikesztyűt erőltet kezeire, és ügyesen kihalászik pár végtagot a sűrűjéből.
— Köszönöm a segítséget! — mondja mosolyogva.
Visszateszi a lakatot, és búcsút int. Vidáman, táncoló léptekkel tűnik el az egyik ajtó mögött.
Most ér vissza Sipi.
Vizsgálódva méreget.
Sápadt vagy öreg! — mondja. — Nem érzed jól magad?
Nyelek egy hatalmasat, lecsúszik a gombóc.
— Hát már hogy a francba ne érezném jól magam! Ragyogóan vagyok! Megyünk még valamilyen vidám helyre?
Megnézi az óráját.
— Van még időnk! Gyerünk le az alagsorba! — feleli.
Lifttel megyünk le a holtak birodalmába.
Ez is egy roppant kellemes és megnyugtató hely. Itt lent valahogy sejtelmesebbek a fények. A falak olajzöldek. Az ajtó szintén zöldre festve, mintegy folytatása a falnak. Homályos, recés ablakok. A kíváncsi szemek nem látnak be, aki meg bent van, azt meg már úgy sem érdekli a kinti világ.
Szolid, szinte szégyenlős felirat az ajtón.
Kórbonctan.
Sipi meglöki az ajtót. Nem enged a zár.
A hely szelleméhez igazodva, suttogva mondom az észrevételemet.
— Apukám! Ide csak úgy jutunk be, ha visznek. Fejjel előre, letakarva.
Elengedi a füle mellett, és tovább erőlteti az ajtót. Kurva kíváncsi, mindent látni akar.
Fingunk nincs, hogy került oda, egy orvosféle, idősebb férfi áll meg mellettünk.
Kíváncsian méreget bennünket. Főleg én érdeklem, mert bordó melegítőmben és köntösömben úgy nézek ki, mint egy pályát tévesztett télapó.
— Mit keresnek itt? — kérdezi rekedten.
Kettőnktől várja a választ, de engem bámul.
Keresi a szakállam.
— Szerettünk volna kíváncsiskodni — felelem. — Még sosem láttunk ilyet.
— Nem is fognak! — feleli megnyugtatón. — Ez nem nyilvános.
Ekkor ez a simlis Sípos cselhez folyamodik.
Örömittasan felkiált.
— Nem ismer meg? Akarom mondani, nem ismersz meg?
Amaz csodálkozva rázza a fejét.
— Nem! Ne haragudjon, de nem!
— Ne mondd nekem! — fenyegeti őt meg játékosan az ujjával. — Ne mondd nekem, te vén csibész! Hisz együtt kezdtünk el vívni, a?
— A?
— Na, mondjad már! A?
— Paréj bácsinál! — vágja rá a doki.
— Ez az! Paréj bácsinál! — kurjant fel a Sipi, és megöleli a dokit.
Fogalmam sincs, hogy ki az a Paréj bácsi. Eddig azt hittem, mindenkit ismerek ebben a sportban, aki számít. Paréj bácsit vagy nem ismerem, vagy nem számít, vagy mindkettő.
Ezek ketten egy kicsit még elbeszélgetnek a múltról, aztán, mint a szezám, kinyílik előttünk az ajtó.
Zöld műtősruhát és kalucsnit húzunk.
— Te tényleg ismered a dokit? — kérdezem Sipitől suttogva.
— Fenéket! Blöfföltem.
A hatalmas márványteremben medikák és medikusok vesznek körül három asztalt. Bőrkötényes, idősebb úr sétál a kiterített tetemek között. Kezében szendvics, jóízűen falatozik. Közben magyaráz.
Ebben a szerelésben mi is tanulónak látszunk.
Előkerül az egyik páciens felpüffedt mája. Látszik rajta, hogy gazdája nem vetette meg az italt. A boncmester lenyeli az utolsó falatot, kezébe veszi a halált hozó szervet, és az orrom elé tartja, hogy jól lássam.
— Látja fiatal barátom! Itt meg itt! — mutatja. — Kemény, duzzadt. Itt alul meg foltos, zöldes.
A maszk alatt elsápadok, ködös szemekkel bólogatok, hang nem jön ki a torkomon.
Folytatja.
— Alkoholista volt a szerencsétlen. Na, vegyük ki a szívét!
Ezzel elfordul tőlem, a májat bedobja egy véres vödörbe, és megint a testben kotorászik.
Addig maradunk, amíg egy elektromos fűrésszel nem kezdik el széttrancsírozni szerencsétlen csókák búráját.
Köszönés nélkül surranunk ki az ajtón. Gyorsan ledobáljuk magunkról a maszatszínű szerelést és sietünk vissza a terembe.
Vagy az életbe?
— Köszi Sipi! — intek felé. — Ez igazán jól esett! Fenemód jól szórakoztam! — somolyog a hatalmas bajsza alatt. Folytatom. — Nincs kedved jövő vasárnap kimenni a Kerepesibe? Csak úgy lődörögni. Hátha beleesünk egy jó kis temetésbe!
Nem hallom a választ, mert a hangosbemondó pástra szólítja a második fordulót.
Most sokkal jobban, felszabadultabban vívok. Könnyedén veszem ezt a fordulót. Az utolsó asszóm után jövök le a pástról. Kornélom és Sipi ülnek egymás mellett az egyik padon.
— Most mondja a Gyuri, hogy milyen vidám felkészülésben volt részed, Sneider! — mondja Kornél.
Bólogatok.
Sipi veszi át a szót.
— Gondolkoztam az ötleteden. Tetszik! Azzal a kis változtatással, hogy ezentúl a futóedzéseket a Farkasrétiben tartjuk. Hehehehe!
Idétlenül vihognak.
Otthagyom őket, kimegyek a büfébe.
Iszom egy kávét, eszem egy szelet csokit.
Még egy forduló és kialakul a holnapi harminckettes tábla.
Ebben a kanyarban már tényleg jól megy. Igazi ínyencvívást mutatok be. Kevés tust kapok, azt is az én hülyeségem miatt, és nem azért mert a többiek olyan nagy ászok.
A Honvédból öten maradunk állva. Ezzel már tuti a csapattagságom.
Visszabumlizunk a szállodába. Fáradtan, a holnapi sikeres napban bízva gyülekezünk vacsorához.
Ez a jópofa Sípos leül mellém, és rendel két adag bifszteket a la véresen.
A csokornyakkendős, kövér pincér, izzadva-lihegve ér asztalunkhoz.
Leteszi elénk a gőzölgő tálakat.
Amikor beleszúrom a villámat a frissen sütött húsba, és kibuggyan annak piros leve, akkor felfut a gyomrom a torkomba. Eszembe jut a kora délutáni kép a márványteremben.
Síposra nézek. Ő is savanyú ábrázattal bökdösi villájával a sültet.
— Na mi van? Nem ízlik? — kérdezi a Kornél.
Sipi szó nélkül áll fel az asztaltól, és a bárpulthoz megy. Úriember, tudja, hogy mi a kötelessége velem szemben.
Kirendel két konyakot a nem kommerszből.
Felülök mellé a háromlábú székre. Összeütjük poharainkat. Azt látom, hogy a mesterem maga elé húzza a tányéromat.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
