A rendelő előtt terepjáró fékezett. Jajgató fiatalasszonyt támogatott be férje. Utána tódult aggódó népes családja.
— Jaj a karom, jaj a vállam! Megbénultam! Mozdítani sem bírom! Jaj, jaj!
Így jajveszékelt, s hangja vízhangzott az egész épületben, hogy a szomszéd rendelőből ijedten dugta ki a fejét az ápolónő. Intettem, nincs rá most szükség, s vissza is húzódott.
Az asszony bal karjával szorította a jobbot, s égnek meredő szemekkel jajgatott. Volt valami hamis, valami teátrális az egész jelenetben.
— Ne nyúljon hozzá! — kiáltott rám elhárítva a vizsgálatot.
Nem volt mit tegyek, kezdtem kérdezgetni, mikor kezdődött, hogyan, milyen jellegű a fájdalom, mozgatás, nyugalom, érintés miképpen hat rá, és így tovább? Nehéz volt a válaszokból valami értelmes dolgot kihúzni. Hirtelen arra figyeltem fel, hogy a gyerekére kezd panaszkodni.
— Az a hitvány kölyke!
Ekkor megértettem.
— És ezzel a kezével vágta pofon a gyereket? — kérdeztem szigorú arccal.
— Ezzel! — válaszolta dühösen.
— Akkor, most menjen haza, és ezzel a kezével simogassa meg a gyereket, és ölelje át! — mondtam határozott hangon.
— Ha nem múlik a panasza, jöjjön vissza! — kiáltottam utána, ahogy kiviharzott az ajtón.
Máig sem jött vissza…
Legutóbbi módosítás: 2009.09.05. @ 09:48 :: dr Bige Szabolcs-
