A múlt képeit dobozban ?rz? csend
emlék téglákból épült falak biztonságában pihen.
Elbújhatunk mögé
boldogság utunk kínzó kétségeit?l:
“Vajon holnap is éghet a t?z,
mi szívem melegíti,
vagy irigy Istenek
visszalopják?”
“Merre lépjek,
hogy lábaim ne ingoványra,
vagy futóhomokra leljenek?”
“Melyik csúcsról nem zuhanok alá
újra és újra?”
Oly sokszor zuhantunk fájdalomba,
szakadék mélye lett otthonunk.
A fájdalom biztonsága,
mit ha önként választunk,
nem zúzza porrá váratlanul
törékenyen lelkünk mosolyát.
Ugrunk, zuhanunk,
el?re fizetünk.
Könny,
vér,
lemondás,
magány a címlet.
Fizetünk,
ne hajtsa be a sors a számlát
nevetve szeret? öröm morzsáinkért.
Így tanultuk:
ára van.
A révészt is megvennénk el?re,
csendesen lopja át létünk
a túlpartra.
Fizetünk,
s szemünk kérd?n az égre sír:
“Uram, meddig kell fájnom,
hogy irgalmad örömkönnyeit nyújtsam feléd?”
Fizetünk,
s a valuta célt talál:
Újabb téglát veszünk.
Biztonságtéglát,
biztonságfalba,
míg a múlt-emlék,
s a jöv?-álom
körtánc spirál
a jelen valós pillanatában összeérve
lelkünk legmélyebb bölcsességében
felsóhajt:
Boldog vagyok.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.07. @ 11:33 :: Takács Andrea-Babu
