Sötét volt. Ijeszt?n sötét. Ólomsúlyával rám nehezedett, és éreztem, ahogy egyre mélyebbre nyom az ágyban. Vastag volt, szinte vágni lehetett. Érzékeimet elkábította, testem megsz?nt létezni. Orrom beszívta a port, melyet a feledés hintett szét mindenütt. Lerakódott szép csendesen, az egyik réteg a másik után, maga alá temetve mindent, ami szép és jó volt. Elnyomta a hangokat, zajokat. Összefolytak a nappalok az éjjelekkel, az elmúlás az újrakezdéssel. Nem volt más, csak tompa, áthatolhatatlan sötétség, melyet még a gondolat szikrája sem tudott megtörni.
Mozdulatlanul feküdtem tágra nyitott szemekkel. Szinte fájt, ahogy azon er?lködtem, hogy valamit lássak magam körül. Végül a reményem is elvegyült az idegtép? lassúságal lerakódó porrétegek között.
Eleinte még hadakoztam a sötétség ellen. Összeszorított fogakkal ragaszkodtam emlékeimhez napsütötte tájakról, madárcsicsergésr?l, melegr?l, szabadságról. A kis láng, melyet így gyújtottam, szívós kitartással égett is egy ideig, világosságot hozva magányomba. Az egyre csak hulló por azonban megfert?zte gondolataimat, és végül a kis láng is kialudt.
Nem tudom, mennyi ideig léteztem dermedt állapotomban. Talán csak órákat, talán évezredeket. Az id? nesztelenül járt-kelt, nem hallhattam lépteit. Csupán arra lettem figyelmes, hogy borsó nagyságú folt jelent meg a fejem fölött, a deszkák közt. Olyan volt, mint mikor beázik a plafon. Nagyon lassan, szinte észrevétlenül n?tt, mígnem körülbelül egy tenyérnyi lett. Akkor megállt. Furcsa volt, és szokatlan. Hogy létezik, hogy látom?- t?n?dtem. És f?leg mit keres itt, mit akar t?lem? Dermedt gondolataim választ már nem adtak.
A jelenség olyan sokáig maradt mozdulatlan, hogy végül már nem is tör?dtem vele. Amolyan megszokott, hétköznapi látvány lett bel?le. Ezért fel sem t?nt, amikor ismét mocorogni kezdett. El?ször kidomborodott a közepe, csak épp, alig észrevehet?en. A dudor egyre n?tt, s?r?södött, formálódott, gomolygott benne az anyag, mígnem vékony pókháló-szálon leereszkedett bel?le egy csepp. Lassan, puhatolózva jött. Egyenként törte át a sötétség rétegeit, állandóan körbekémlelve. Sárga volt és s?r?, mint a méz. Ahogy a csepp ereszkedett, úgy nyúlt a szálacska is. Kis távolságra a padló felett a csepp elengedte a szálacskát. Mint a kifeszített gumi, ha felszabadul a feszülés alól, úgy húzódott vissza a szálacska a folt közepébe. Zuhant a csepp, egyre gyorsabban. Szinte hallottam amint átfurakodott a sötétség molekulái között. Lélegzetvisszafojtva figyeltem ahogy gömböcskét formálva lehuppan a padlóra. Némasághoz szokott fülem megnagyobbította a zajt, mely éles késként sz?r?dött dobhártyámba. A fájdalomtól ordítani tudtam volna, de hang nem jött ki a torkomon.
Felháborodtam. Hogy is mer betolakodni ide? Fásultságomba annyira beletör?dtem már, hogy kimondhatatlanul zavart a változás. Ijedt voltam, de nem tehettem semmit. Csak az agyam dolgozott, testem nem akart engedelmeskedni.
A csepp óvatosan körülnézett, majd nekibátorodva elindult felfedezni. Csiga módjára csúszott el?re, vékony csíkot hagyva maga után. Magatehetetlenül figyeltem, ahogy egy, majd kett?, és három további csepp hullott alá, mintegy pótolva azt, amelyik vándorolni ment.
Az pedig végigjárta sz?kös szobámat. Bekukkantott a szekrény alá, nyitva felejtett ajtaján be is mászott, és sorra számba vette minden ruhadarabom. Aztán megnézte, mi csüng a fogason, és felkúszott egy szék lábán. Kipróbálta, hogy esik rajta az ülés, és tetszhetett neki, mert elid?zött. Maga után hagyott csíkjával eddig már az egész szobát behálózta. Eközben a cseppek egyre csak hulltak, és úgy t?nt, hogy hamarosan lassú csordogálás veszi át a csepergést, kis tócsát hozva létre.
Minden er?met latba vetve azon igyekeztem, hogy lássam, mi történik a széken. Hosszas próbálkozás után sikerült is egy arasznyira felemelnem a fejem. A mozgás nagyon kifárasztott, így abba is hagytam. Azt azonban sikerült meglesnem, hogy már nem ült mozdulatlanul, hanem lassan arrébb csúszott. Eljutott a szék támlájáig, onnan pedig könnyed ugrással átlibbent az asztalra. Kisse megpihent, majd folytatta útját. Felfalta a régi kenyérmorzsákat, körbeölelte a vizeskancsót, és megleste, mi van a tányéron.
Ekkor lelte meg a petróleumlámpát. Szép lámpa volt. Karcsú testét kék virágok díszítették, kecses üvegbúrája büszkén nyúlt a magasba. Tükör is volt rajta, cakkos szél?, csillogó tükör. Kíváncsi lettem, vajon mit csinál, ha megpillantja magát benne. A válaszra nem kellett sokáig várnom. A látvány nagyon meghökkentette. Sehogy sem tudta felfogni, hogyan létezhet még egy olyan, mint ?. Hátrább húzódott és egy ideig lapult. A dolog azonban sehogy sem hagyta nyugodni. Arra gondolhatott, megnézi, hogy honnan is jött az a másik. Megkerülte a lámpát, de nem volt ott semmi. Nagyon óvatosan kúszott vissza a tükörhöz. Talán el akarta ijeszteni, mert magasabbra emelkedett. Jobbra d?lt, balra fordult, teljesen hasztalan. Az idegen csak nem távozott.
Még ficánkolt, mikor furcsa dolog történt. Egyszerre megváltozott a viselkedése. Felismerhette, hogy saját magát látja. Annyira izgalomba jött, hogy szinte teljesen megmeredt. Mikor túljutott az els? csodálkozáson, játszani kezdett. Megvizsgálta a hátát, a feje búbját, fordult kett?t, és felszökkent a leveg?be. Tetszhetett neki a dolog, mert jó sokáig elszórakozott.
Aztán ismét történhetett valami, mert megállt. Elképedve vettem észre, hogy pontosan felém néz. Megpillantott a tükörben, gondoltam, és hideg verítek csurgott végig a hátamon. Vajon most mihez kezd? Elmegy? Itthagy? Vagy esetleg megtámad? Különösebben nem zavarhatta jelenlétem, mert még egy ideig tanulmányozott, mintha azon gondolkodna, mitév? legyen. Aztán lemászott az asztalról, és beleolvadt az addigra már jól megduzzadt tócsába.
A lassú csordogálás a deszka közül id?közben vastag sugárrá változott, és a tócsa annyira megn?tt, hogy valósággal elárasztotta a szobát. A szintje egyre magasabb lett, és már attól féltem, hogy ágyamat, és vele együtt engemet is ellep. Eszeveszetten menekülni próbáltam az egyre dagadó ár el?l, mely már az ágyam szélet nyaldosta. Bennebb akartam húzódni, de minden mozdulat óriási er?feszítést igényelt. Tagjaim olyan távolinak t?ntek, sehogy sem tudtam nekik parancsolni. Többszöri hasztalan próbálkozás után feladtam a harcot. Finom kis nyúlványok váltak ki a masszából és a takaróm felé tapogatóztak.
Behunytam a szemem, és vártam. Eleinte furcsa érzés volt. Nem tudtam pontosan körülhatárolni. Homályos sejtések derengtek fel valahonnan a mélyb?l. Mintha már találkoztam volna vele valamikor. Ahogy az emlék kitisztult, rájöttem, hogy mi volt az. Meleg. El?ször csak kis helyen jelentkezett, a talpam közepén. Lassan, de határozottan terjedt, és azt vettem észre, hogy már befogta a bokámat is, majd a lábaimat, a testemet, és karjaimat.
Kinyitottam a szemem. A világ örvénylett körülöttem, és én úgy éreztem, mintha valahol az örvény közepén lebegnék. Leveg?ért kapkodtam, de ekkor hullámzani kezdett az anyag, átcsapott az ágy felett, és megtelt a szám és az orrom. Leomlott a hörg?imen, egész a tüd?mig. Itt szétáradva megtöltött minden kis léghólyagot. De nem állt meg a tüd?mnél. Átdiffundált a vérerekbe, azok pedig a szívemig szállították. Feszített a mellkasom, és majd széthasadt, amint az izmos pumpa – felszakítva jégpáncélját – lassacskán éledezni kezdet, és egyre nagyobb er?vel lökte ki vérem a rég elfelejtett hajszálerek fele. Olyan voltam, mint egy fa, melyet az els? tavaszi napsugár életre csalogat, és újra keringeni kezdenek benne a nedvek. Sejtjeim ismét m?ködésbe léptek, és ezernyi kis gyár újra termelni kezdte az élet energiáját. Kezem, lábam felszabadult terhe alól és ismét engedelmeskedett. Felgyorsult agyamban kergették egymást a gondolatok, és emlékek ragyogtak fel egy rég let?ntnek hitt múltból.
Körülöttem minden zúgott, recsegett és nyikorgott. Azt hittem itt a világ vége. Egy pillanat m?ve volt az egész. Szinte el is siklott tudatom felett. A szoba falai engedtek, s a deszkák hatalmas robajjal hasadtak szét. Mint egy szök?ár, omlott ki a fogságba tartott roppant er?, és kidobott a külvilágra. Zúgott a fejem, annyi régi-új hang, szín és szag támadt rám. Id?be tellett, míg ráeszméltem. Szabad vagyok. Igen, ismét szabad. A lélegzetem is elállt. Hát igazán lehetséges ez? Nem csak valami csalóka álom ez, mely megzavarja érzékeim? De nem. Újra láttam a napsütötte tájat, arcomon éreztem a lágy szell?t, és hallottam a madarak csicsergését. És nekem kacagnom kellett, ujjonganom és kiabálnom, mert ekkor már tudtam. Ó, igen, tudtam, hogy hamarosan eljön a nap, amikor a többi sötét szoba lakóit is kiszabadítja a fény.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.11. @ 12:13 :: Kallo Imola
