Kedves hölgyeim és uraim, tisztelt alakuló közgyűlés!
Amint arról az elektronikus úton szétküldött meghívókból és azok írott csatolmányaiból értesültek, az egész haladó értelmiséget megrázta az a hír, miszerint a művészeti ágak, a műfajok, a készségek, az ihlet, a stílus, stb. dolgában rövidesen közvetlen, online kapcsolat létesíthető a világunk (még) nem látható, közvetlenül meg nem tapasztalható, nagyobbik felével. Amihez ugyan mindig is hozzá tartoztunk, csak éppenséggel az eszközeink voltak fejletlenebbek, illetve folyamatosan eltagadtuk, hamisítgattuk ezt a tényt. Ezért nem tudtunk közvetlen kontaktust teremteni e végtelen és hatalmas értékhordozókkal, a transzcendens oldal információs gyűjteményeivel.
A továbbiakban viszont a számítástechnikai eszközeinkkel, a birtokunkban lévő legújabb programok felhasználásával — egyesületileg szabályozott formában —, teljesen új alapokra helyezett munkamódszerekkel alkothatunk úgy a magunk, mint a műértő közönségünk épülésére.
Nehéz elfogadnunk, hogy ezek a forradalmi változások az egyéni teljesítményeket, mi több, a művészeti közösségek megítélését újra szabályozza, úgymond véglegesen lejjebb minősíti.
Eleddig munkamódszereink eszenciáját adta a tudásunk, az intelligenciánk foka, a jól felismert tehetségünk, az irányultságunk, az érdeklődésünk, az elhivatottságunk, esetlegesen a kiválasztottságunk. (A szorgalmat most szándékosan nem említem.) Egyszersmind ezek a fokozatok határozták meg a műveink minőségét, elismertségét, szerepét, piaci értékét, helyünket a felejthetőség láncában, ritkábban a halhatatlanságban. Egészen idáig a siker záloga volt továbbá a mérhetetlen alázat, a türelem, az ihletek/sugallatok szakmailag kifogástalan feldolgozása, stb. Mindjárt az elején le kell szögeznünk, hogy ezeket a készségeket és erényeket továbbra sem nélkülözhetjük!
Asszisztens kolléganőnk folyamatosan hozza az írásban feltett kérdéseiket, melyekre megpróbálok a legjobb tudásom szerint válaszolni. Sokan kifogásolják, hogy epigonként tekintünk rájuk. (Csak zárójelbe teszem, hogy ez egy többszörösen végiggondolt és igazolt átminősülésünk, melyre semmilyen ráhatásunk sincs. Persze számos meghívottunk válaszlevélben fejezte ki nemtetszését, a hozzánk eljuttatott, sokszorosított tiltakozó jegyzékük másolatát külön kérésre a segítőink átadják Önöknek.) A tiltakozásukban kifejtik, hogy mint önálló egyéniséggel és tehetséggel megáldott alkotók epigon besorolásukkal nem tudnak azonosulni. Elhatárolódásukat olvasva Önök saját szemükkel is meggyőződhetnek arról, hogy silány, közhelyektől hemzsegő érvrendszerükkel tényleg kiírták magukat a közösségünkből! Valójában még erre a minősítésre sem szolgáltak rá.
A következő kérdésük így hangzik: hogyan különböztetjük meg a jó epigont a rossztól? A már említett finoman differenciáló fokozatokon túl elképzelhető például egy gyenge epikon + jó marketing és reklám = kiváló epikon, de minden praktika híján — jellegű közös nevező. És ezt ne keverjük össze a név ismertségének nimbuszával, csődületet keltő szerepével, melynek bálványképző hatásával továbbra is számolnunk kell. Ezek azok a körülmények, amelyek változatlan erővel torzítanak, küzdenünk kell ellenük, az esélyegyenlőség laza talaján.
Egy újabb lényegi felvetés, olvasom.
„Miképpen korcsosulnak a szerzői jogok?” Itt mindenkit sürgősen meg kell nyugtatnom! Az epigonság tényszerű tudomásul vétele — különösen annak kirívóan jobbik felénél — az alkotói szabadságot egyáltalán nem vonja kétségbe, helyesebben azt őszintébb megvilágításba helyezi át. Hogy konkrétan mire gondolok? Arra, hogy az Önök által majdan működtetett alkotói programok folyamatosan ontják majd az elképesztőbbnél elképesztőbb válaszokat. Az Önök eredetisége — mint legfontosabb ambíció — a rendszerből lehívható anyagok aktualizáló, emelt szintű, értékbővüléssel járó, összekapcsoló interpretációjában csúcsosodik ki. Vigaszul lássák be, hogy Önök kizárólag a jelenben éltük során képesek gondolkodásra és absztrakcióra, amik semmivel sem helyettesíthetők.
Arra a kérdésre pedig, hogy mi köze van ezekhez a folyamatokhoz az egyházaknak — és itt kiemelten a történelmieket kell megemlíteni —, a válaszokat csoportosítani szükséges:
— csak azok a felekezetek működtek és működnek közre a program megalkotásában, amelyeknek bizonyítottan van túlvilága. Azt hiszem, hogy ezt külön nem kell magyarázni,
— ebből következik, hogy momentán nem tudunk ún. ökumenikus rendszerekkel szolgálni, mintegy „átlagolt másvilágot” generálni, mert ez még a koncepcionális fejlesztés fázisában van. Másrészt ez szigorúan territoriális sajátságokkal bonyolódik…
— az epigonság lényege a reprodukció képességében rejlik. Az ember a teremtőképességét közismert módon az eredeti bűnnel veszítette el, úgy tűnik, véglegesen,
— a természetfeletti moralitás elfogadása, illetve összehangolása a fizikai valóságunknak megfelelő, kultúrán alapuló erkölcsi tartással. Ez a beléptetésünk nyilvánvaló föltétele, és a legilletékesebb segítőket ezek az egyházak szünetmentesen biztosítják a számunkra,
— persze az amoralitás területe szabadon kutatható, azonban ott ugyanolyan követelményekkel szembesülhetünk, mint a tükörkép-világ, vagy a fordított időrendiség vonatkozásában, kíméletlenül konzekvensnek kell lennünk: például ilyenkor nem lehetséges átváltani a morálisra, annak egyetlen pillanatában sem.
Többek maliciózus fejtegetése kapcsán ki kell térni egy nagyon érdekes, merőben új lehetőségre. Önök szabadon mozoghatnak a múlt, a jelen és a jövő alkotásainak lekérdezésében, beleértve a saját műveiket is. Ez csak első hallásra tűnik lehangolónak, higgyék el!
Hadd illusztráljam ezt néhány variációval. Ön felkeresi a huszonöt év múlva jegyzett műveit, és (ad 1.) ott nem talál semmit. Pánikba esik, holott csak arról van szó, hogy akkortájt már nem publikál. Az (ad 2.) variációnál viszont bő termésre lel. Kiválasztja azt, ami a legérdekesebbnek ígérkezik, és azt gondolja, hogy ezzel már nem kell foglalkoznia, hiszen kész. Döbbenten tapasztalja majd, hogy ha ezt szóról szóra górcső alá veszi, az önnek nem fog tetszeni! Egyrészt nincsen annak a belső és külső/környezeti tudásnak a birtokában, amit a távoli jövőben egyébként birtokol, nem ismeri a mű előre interpolálható aktualitását és különleges értékeit. Paradox módon akár az összest elolvashatja, de a megértés és elfogadás egyre haloványabb reményével. A jövő felől (ad 3.) visszafelé haladva ezek az élmények egészen napjainkig kísértenek. Viszont az egészen közeli eseményeknél nyílik a legnagyobb lehetőségük arra, hogy jó műből — kellő számú módosításokkal — remekműveket alkossanak, melynek egyetlen előfeltétele, hogy azt a teljesítmények megvalósításának tervezésekor eleve megengedték-e magunknak, avagy nem. (Lásd még: sorstörténetekben elkerülhető /elkerülhetetlen dolgok.)
Látom, hogy a további kérdések inkább gyakorlatiak, ezekről a most következő szünet után, a különböző szakterületek referensei tartanak konzultációt.
Eredetileg szerkesztette:Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. 09. 14. 16:00
Legutóbbi módosítás: 2009.09.14. @ 14:00 :: Meyer József
