Két ember ült az árokparton, egy jókora fának támasztották hátukat. Süttették arcukat a késő őszi verőfényben. Egyikük idősebb, torzonborz, kissé fura figura. A másik fiatalabb, olyan mesterember-forma.
– Jó ez a Nap – így a fiatalabb.
– Bizony hogy jó – s nyújtózva ropogtatta csontjait az idősebb.
Lassan beszéltek, nagy helyeket hagyva két gondolat között.
– És a diófát ismeri-e? – kérdezte az idősebb.
– Melyiket?
– Azt, amelyik a hátunkat tartja – kedélyeskedett az idősebb.
– Ezt? – Hmmm… Láttam már ilyet, szép nagyra nőtt, meg kell hagyni.
– De a termését ismeri-e?
– Hát már hogyne ismerném, ismeri azt mindenki – húzta el a szája szélét a fiatalabb.
– És azt, ahogyan a termése lesz, azt tudja-e?
– Maga kertész? – kérdezett vissza gyanakodva a fiatalabb.
– Nem, nem vagyok kertész, csak megfigyeltem. Mert, figyel az ember, kérem.
-A fene jobban tudja – rántott a vállán a fiatalabb, s összehúzott szemöldökkel a túlsó part felé nézett. Kissé hosszabb csönd telepedett közéjük. Lassan szedelőzködtek. Először az öreg állt fel, s ahogyan feltápászkodott, kezével végigsimította a fa törzsét. Ekkor kicsit hasonlítottak egymásra. Ujjával a kalapja felé mutatott, köszönésként kissé előre biccentette fejét.
– No, Isten áldja.
– Isten áldja bátyám, de én is mennék ám, mielőtt hűvösre váltana.
Elindultak.
Az öreg azonban pár perc múlva megállt és visszanézett. Nézte, az alkonyi fényben fürdő, szinte megdicsőült, hatalmas diófát.
– Az új hajtáson lesz – törte meg a csöndet az idősebb.
– Mi? – emelte a szemöldökét a másik, mint aki nem találja az iménti beszélgetés fonalát.
– Hát a dió! –
– A porzója az a régi ágon van, de a termés, az új hajtáson lesz és annyi termése lesz, amennyi új hajtása nő neki!
– Értem, kérem, hogyne érteném – és a nagyobb nyomaték kedvéért ő is megállt és visszanézett.
Fölnézett a fára. A lombját már szinte elvesztette, csupán az ág végeken árválkodó néhány levél billegette magát.
– Szóval, az új hajtásokon – és még ő mondja, hogy nem kertész, motyogott maga elé.
– Mondja bátyám, miért mondta nekem ezt a diót, meg az új hajtást?
– Á, már magam sem tudom – csak úgy, mert ki kívánkozott. Meg aztán most már maga is tudja.
Rövidesen szétváltak útjaik. Az öreg, a még mindig látható fára nézett, majd távozó útitársára. Úgy nézte őket, ahogyan csak az öregek tudnak nézni. Aprólékosan,figyelmesen, szinte morzsánként emelve be mindent az emlékezetébe. Aztán megfordult és a sietség legkisebb jele nélkül ismét elindult. A fel-felszakadó sóhajtását elnyelte a friss avar tompa zizegése.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.17. @ 13:47 :: Horváth István
