Percek óta tapogatta a falat, de a villanykapcsolót sehogy sem sikerült megtalálnia.
Hiába no! Új lakás, új kudarcok. A fene tudja, hogy Gyuri, a villanyszerelő, hova szerelte fel a kapcsolókat! Valószínű, legalábbis remélte, hogy a falra, de ez korán sem biztos, ismerve Gyuri kapacitását, ha melóról és sörről van szó. Általában Gyurinál a meló szerves részét a sör tette ki. Mikor idáig jutott a gondolatban, lába alatt gurulva indult meg Gyuri hagyatéka, egy otthagyott sörösüveg. Káromkodva araszolt tovább a fal mellett, és csak remélte, hogy nem ver le semmit sompolygása közben. Veszettül csikart a hasa. Odakint az udvaron reszketve vinnyogott a család kedvenc pincsije, Fifike, aki a teliholdnál már csak az éjszakákat rettegte meg jobban. Általában naplementétől — napfelkeltéig ugatott és vonyított a félelemtől. Csirr-csörr, pluty, blugy! A kurva életbe! Ez meg a kölök bilije volt! Érezte, hogy papucsába valami hűvös és büdös ömlik. Rá kellene ülnöm, futott át az agyán, de elhessegette magától a gondolatot. Tapogatózva araszolt tovább. Figyelmét megfeszítve koncentrált az előtte álló feladatra. Valahogy le kellene jutnia a lépcsőn, át a nappalin, át a konyhán sőt, még a vendégszobán is keresztül! Ugyanis a nappalin túl terül el az egyszer egy méteres fülke, mely pillanatnyilag vágyai célpontja, reményei fellegvára, titkos álmai netovábbja. Úgy érezte magát, mintha egy rossz népmesébe csöppent volna. Csak ott nem szokott beszarni a királyfi sőt, a sárkány sem. Na, majd ő, ha nem siet. Persze, ha siet, akkor is, mert sietve lehet a legjobban eltévedni. Főleg, egy új lakásban. Megint csavarodott egyet a bele. Megtorpant, összeszorította segge partjait. — Vajon a lépcső erre van, vagy a másik oldalon? — tette fel magának a kérdést. Szemeit meresztgette a sötétben. Elhatározta, hogy soha többé nem ereszti le a redőnyöket, mert így olyan sötét van, mint a mama fejében. — Mi lenne, ha a másik oldal felé mennék? — kérdezte magától, és egy gyors mozdulattal megfordult. Naná, hogy megint levert valamit, ami hangosan pörgött és csörgött a kövezeten. — Mi van fiacskám? Nem bírsz aludni? — hallotta Klárikája hangját. Most mit mondjon erre? Ostoba asszony, hülye, mint az anyja! A hasa nekiütközött valaminek. A korlát! Tehát, mégis a másik oldal! Nehezen, de elérte a lépcsőt. — Kurva jó ötlet volt ez a csigalépcső! Bassza meg a tervezője! — gondolta magában, mert mire leért, addigra legalább hányingere is támadt. — Az a szép, ha jön alul is felül is — mondogatta Gyuri, és neki hinni kellett, mert ő valóban szaktekintély volt a témában. Még mindig nem talált egyetlen egy villanykapcsolót sem. Lehet, hogy nincs is. Lámpák vannak, kapcsolók nincsenek. Így spórol Klárika, no meg a mama. Összehúzott seggel totyorgott. Teljesen leverte testét a víz. Azt is elfelejtette, hogy este a kanapét behúzták a nappali közepére, hogy táncolni tudjanak a lakásszentelőn. Esett is egy akkorát, hogy beleremegtek a falak. — Mi van fiacskám, nem tudsz aludni? — rikácsolta Klárika az emeletről, de nem felelt rá. Azzal volt elfoglalva, nehogy összerondítsa a pizsamáját. Ügyes mozdulattal felugrott, közben leverte a vázát. A víz a papucsába ömlött. — Legalább kimosta a bili tartalmát — gondolta, és rájött, hogy minden rosszban van valami jó, még ha az, az első pillanatban rossznak is tűnik. Elérte a konyhát. Itt az ablakon keresztül beszűrődött némi fény, mert valamelyik meggondolatlan családtag résnyire hagyta a redőnyöket. Így azonnal észrevette, hogy leverte a serpenyőt a gázrezsóról. Amikor csörömpölve pörgött a kövezeten, akkor sikerült elcsípnie a nyelét. — Még mindig eszméletlen gyors vagyok! — állapította meg boldogan, és abszolút nem érdekelte az a fél liter étolaj, ami a nadrágjára ömlött. A laza fényben tovább kereste a villanykapcsolót, de nem találta. Megint meg kellett állnia, mert csavarodtak a belei. Közben Fifike teljesen berekedt a majrétól, és már csak nyávogni tudott. — Légy férfi, te nő! — suttogta a kutyának, és tovább araszolt a vendégszoba felé. Ott jelenleg a mama aludt. Vendégségbe érkezett, úgy két és fél, három éve még a másik lakásba, aztán náluk maradt. — Segíteni jöttem gyermekeim! — mondta, és hunyorgott, mert isiászos a szeme, és egyfolytában kacsingat, ami roppant idegesítő. Azóta kell őt ellátni, orvoshoz cipelni, etetni, itatni. Pelenkázni még nem kell, de ami késik, az jön. Amikor szerencséjük van, akkor rá tudják bízni a nagyobbik gyerekre, és az vigyáz rá. Így néha eljutnak moziba vagy színházba. Most, mikor átköltöztek az új lakásba, nyilvánvaló volt, hogy a mama velük jön. Igaz, költözéskor bent felejtették őt a teherautóban, de a hórukkos emberek visszahozták, mert nekik sem kellett. Hiába bizonygatta, hogy a sárkány jól főz, szépen énekel, és nem azért kacsingat, mert hapsizni akar, senkit sem érdekelt. Úgyhogy a vénség maradt. A vendégszobában. Lábujjhegyen osont, nehogy a mamát felébressze. Még szerencse, hogy üres volt a mama bilije. Lehajolt, betette az ágy alá. Megint csikart a hasa. Pedig már ott állt az ajtóban, keze a kilincsen, és nem tudta lenyomni. Iszonytató percek teltek el. Belei tekeredtek, a fájdalom felkúszott egészen a tarkójáig. Amikor jobban lett, lenyomta a kilincset. — Foglalt! — visította a mama a fülkéből, és ekkor tudatosult benne a borzasztó felismerés. Ezt a játszmát elvesztette. Elengedte magát. Hatalmas sóhaj szakadt fel a melléből, kilépett a nadrágjából. Már nem izgult, nem kapkodott. Keze a villanykapcsolóra tévedt. Egy-kettőre megtalálta a fürdőszobát. Pizsamát váltott. Fütyörészve, jókedvűen sietett fel az emeletre.
Mire visszatért szobájába, már az ágya is kihűlt.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.19. @ 09:56 :: S. Szabó István
