Parizerszín? ég,
rátelepszik a szívedre.
Lomhán és lázasan,
mintha ez volna utadnak vége.
Közben egyre keskenyebb körök
egy mindenhol rád nyíló határon,
mint a szorongás csúcsrajáratott dinamói,
tudatod poklában szándéktalanul forognak.
És már foszlik a szádban az angyalgyökér,
ahogy dolgozol magaddal gyönyörtelen.
Fel sem éred, hogy valami idegen évszak
jószándékod maradékából kivet.
Miközben egyre élesebb érzékeid
magaddal csomóznak össze.
Mert hiába tart ez a nyúlékony keret,
halottaid, csak ?k hagynak el.