A Lajostól való válás és a gyermekek elvesztése után Ica letargiába esett. Ugyan az állami menhelyről nem rúgták ki, és valami segélyt is kapott, de ő nem erről álmodozott. Élete sivárrá vált, magába roskadt. Egész nap csak ült, itta egyik kávét a másik után, és cigizett. Ez volt a program, nap-mint nap.
A bíróság, megítélte neki a gyermekláthatást, havonta egyszer egy hétvégére, de a gyerekek sem szívesen mentek hozzá. Nem volt hová leülni, és az éjszakát is egy leterített pokrócon töltötték. Alig várták, hogy hazamehessenek az apjukhoz.
Ica várta a királyfit, fehér lovon, de valahogy nem akart eljönni. Barátnője tanácsára kocsmákba kezdett járni, hátha ott ül a királyfi, és rá vár. Ennek rengeteg egynapos kapcsolat lett a vége, és a maradék önbecsülése is eltűnt, ami esetleg nyomokban fellelhető volt benne. Már nem bánta a futó kapcsolatokat sem, hiszen akkor meghívták egy-két piára, cigi is volt és néha egy-egy vacsora is. Régi ruhái egyre kopottabbá váltak, és az állami segélyből nem tellett újakra. Dolgozni nem akart, mert sem a nyelvtudása, sem szakképesítése nem volt meg hozzá, a szorgalomról nem is beszelek. Elkeseredetten kereste azt a férfit, aki majd megteremti neki az álomvilágot. Természetesen az idő múlásával erre egyre kevesebb esély volt. A környező kocsmákból hamar kitiltottak, hiszen szabályosan üldözte az egyedülálló férfiakat. Egy fillér nélkül csak ideig-óráig lehet egy vendéglőben ücsörögni és akkor sem biztos, hogy esetleg valaki meghívja egy pohár sörre.
Szóval egy napon már nem ment be a kocsmába, hanem a közeli sarkon állt meg. Annyi nő él az ősi foglakozásból, talán neki is sikerül. A konkurenciára nem számított. Rögtön az első este megverték a lányok, mert rossz helyre állt. Valaki azért mindig elvitte egy rövid kanyarra. Szép lassan beletanult a mesterségbe. Kialakította saját árait, ami elég alacsony volt, de evvel a külsővel és szegényes nyelvtudással nem is álmodhatott többről.
Egyik nap Lajos, a sors kifürkészhetetlen akaratából arra járt, és meglátta Icát, amint egy autóssal alkudozik. Követte őket a közeli eldugott parkolóba és megvárta, amíg befejezik. Valahol lelkiismeret-furdalást érzett. Talán egy kicsi féltékenységet is. Azért több mint tíz évet lehúztak együtt.
Ica zavartan szállt be a kocsiba, és örömmel fogadta el a felé nyújtott cigarettát.
— Mi van veled? — kérdezte Lajos.
— Látod, nem? Nem akarok erről beszélni — volt a válasz. Nem nézett Lajosra, érthetően szégyellte magát.
Lajos hazavitte, megetette, kimosta a rajta levő ruhákat, és visszavitte arra a sarokra, ahol állni szokott. Búcsúzóul egy karton cigit is adott. Innentől hetente, kéthetente felvette, megetette. Szánalmat érzett, és talán saját lelkiismeret-furdalását igyekezett csökkenteni. Már nem akart vele együtt lenni, még kevésbé együtt élni. Nem mert. Icának egyre kevésbé ment az üzlet. A nyárnak is vége lett, és a kanadai tél nem kedvez az egyszeri utcalányoknak. Egy nap, amikor felvette egy idősebb férfi, kivitette magát egy forgalmas útra, és férfi felé fordult.
— Adjál 200$-t. — Ez tízszerese volt annak, amit általában kérni szokott. A férfi tiltakozott, Ica letekerte az ablakot, széttépte a blúzát a mellén és kiabálni kezdett.
— Segítség, erőszak!
Az utcán az emberek érdeklődve fordultak az autó után. A férfi ijedtében fizetett és kitette Icát. A sikeren felbuzdulva, ezentúl minden férfivel így próbálkozott. Azért minden nap volt valaki, aki fizetett. Ica azt nem gondolta, hogy lesz olyan is, aki ezért hajlandó bemenni a rendőrségre őt feljelenteni. A rendőrök figyelni kezdték, és egy civil ruhás nyomozó a saját autóján fel is vette. Ica ismét megszólalt:
— Adjál pénzt — és hogy nyomatékot is adjon, a retiküléjből egy kést is előhúzott. Persze azonnal le is tartoztatták.
Hat hónap múlva szabadult.
A menhelyről kirúgták. Ez volt az utolsó hír, amit halottam róla.
Hogy mi lett vele? Ezt már mindenkinek a fantáziájára bízom.
Sajnos én sem tudok többet.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: George Tumpeck