Azt hiszem, ő volt az utolsó igazi luxusfeleség.
Naponta többször nyomja a képembe a reklámot a tévé, én meg minden alkalommal kapkodok a pohár után, mert, mint ahogy a siketfajd dürrögés közben nem hall, én ivás közben nem hallok és látok. Nem is látok? Így igaz, mert a meghatottságtól, amit kedvenc vörösborom íze vált ki belőlem, bepárásodnak szemeim.
Mitől luxuskivitelű egy feleség? Attól, hogy bármit megengedhet magának? Hogy teliaggatja magát olyan cuccokkal, amiket nem ő csinált? Hogy annyi esze van, amennyi? Hogy szégyenérzet nélkül a legmélyebb magánügyeit kitárja egy meghatározható összegért – milliomos ugyan, de az is jól jön még – a nagy nyilvánosság elé?
Hát megmondom, az én feleségem az igazi luxusfeleség.
Negyvenöt éve, amikor összejöttünk, kétszer vagy akárhányszor szebb volt, mint ezek a nájloncsajok. Csinos is volt, nagyon, na nem azért, mert bement egy luxusboltba és ízlés nélkül leakasztotta a legdrágább cuccot, hanem azért, mert az érettségire kapott varrógépen megvarrta az általa megtervezett, egyedi ruháját.
Nem azért eszünk finom és egészséges kajákat, mert azt fürge és hajbókoló pincérek kihozzák, hanem mert megtanult jól főzni, megtervezi, hogy mikor és mit együnk, hogy az változatos is legyen de ne kerüljön havonta többe, mint amit üdvöskéink esetleg alkalmanként fizetnek borravalónak.
Luxusfeleség, mert tud adni. Mindenkinek, akiről úgy érzi, hogy elesett, hogy segítségre szorul. És ugye, aki adni tud, annak VAN. És az, hogy mi sok vagy kevés, az nem egy abszolút érték, a lehetőségekhez képest. Azoknak, akikhez képest az ő helyzete akár luxusnak is tekinthető. És nem azért, hogy kikerüljön egy támogatói listára. Nem tudja, csak ő, és általában az, aki kapja. Azok viszont nem is mindig, hiszen egy telefonos adomány, egy csekk a szájjal-lábbal festőknek, egy százforintos benthagyása a bevásárlókocsi perselyében anonim.
Luxusfeleség, akire rábízhatom a titkaimat. Vagy, ha nem is bízom rá, mégis tudja, hiszen mi titkom maradna egy emberöltő alatt. És nem beszéli meg a tévé nyilvánossága előtt hasonszőrű (amit meg is mutatnak, már a hason szőrt), pénzért minden önbecsülést elhajító, nézettségi szempontból összeválogatott …hölgyekkel (?).
Luxusfeleség, aki képes volt évtizedeken keresztül elnézni nem kis hibáimat, néhányat nagy türelemmel kijavítva, nagyon sokat megszokva és elviselve, nem “mondott fel”, nem próbálta meg a maga oldalára állítani a nézőket vagy bárkit velem szemben.
Ja, és aki megszülte és csodálatosan nevelte gyerekeinket. Akiknek sose jutott kevesebb, sőt, azt hiszem inkább több, mint a luxusgyerekeknek. Az építőkocka hiába van aranyból.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:22 :: Zalán György
