Gaius Valerius Catullusnak volt oka töprengenie az érzelmei felett. Úgy látta, rómaszerte ölelkeznek, szeretkeznek a párok, a párocskák, ölik is egymást becsülettel, és nem csak Rómában, de imádott Veronájában, Mediolanumban, s?t az újonnan alapított Virágvárosban is, de hogy valaki tíz megálló éven át, tíz hosszú éven át kitartson egy érzelemnél?
Ilyesmit nem tapasztalt köreiben, ilyet nem látott, hát volt oka gondoskodni, gondba venni érzelmeit.
Mint korbácsütés vágott rá váratlan az új ötlet: ezek a rómaiak, ezek a nagyszer?ek, ezek a fennlév?k sokat barangolnak, sokat kódorognak, sokat tivornyáznak: ugyan miért?
Mit hajszolnak a napnyugtákban, a tenger hullámaiban, miért érzékenyülnek el a látszólag er?s római férfiak egy tavaszi madársereg csivitelését?l, olajos tengerhullámzástól, arany napkeltét?l? Mit kergetnek, mit ?znek bevallatlanul?
Szerelem – súgta magában a Költ?.
Szerelem, amit ? is ?z, hajszol, ami ?zi és hajszolja ?t, amit megkorbácsol, és ami által megkorbácsolódtatik, mint egy ostoba, rossz kézzel az amforába nyúlkáló gyermek. Megérti, hogy nincs menekvés.
Megérti, hogy elbújhat a legmélyebb rókalyukba, fölmehet a világ tetejére, Lesbia ott is lesz, mert Lesbia mindenütt jelen való, mert Lesbia kísért minden ürgelyukban, hegycsúcsban, tengerverésben, es?zuhanásban, virághullásban, nap-napsütésben, dallamzúdulásban.
Tíz éve megkaphatta Lesbiát, amikor csak akarta, pontosabban, amikor Lesbia csak akarta: nagyszer?ek voltak azok a kett?sórák, amikor fényes testét magához ölelhette, de aztán… Aztán Lesbia másé is lett, másoké, mert Rómában nem volt szokás egyvalakié lenni, hát Lesbiának sem volt szokása rá. Csakhogy a kett?sórák elmúltak, és a költ? menthetetlen magányban maradt: így szólt a tartaroszi gyötrelem ítélete. És mindörökre szólt, az id?k id?tlen végeztéig, mert Lesbia, aki örök, nem értette az érzelmeket, az ? érzelmeit.
Egy alkalommal – jut most a költ? eszébe – táncot lejtett el?tte Lesbia. Kecses, könnyed és önfeledt volt minden mozdulata, és Gaius úgy gondolta, soha többé nem lehet másé ez a n?. Ezt szeretkezések után is gyakran gondolta; vélte, hogy ha ? fölszántotta a húsával a n? húsát, oda többé senki mást be nem engedhet, de igazából nem hitt ebben a kétségbeesett ötletében. De akkor, hogy Clodia csak neki táncolt, hinni kezdte, hogy másé nem lehet, csakis az övé.
“De nem, most sem, ezúttal sem” – gondolja keser?en a költ?: Lesbia tánc-tánc-táncol a terem közepén, aztán nemsokára elvonul vele szeretkezni, leveti ruháit, engedélyt kér, hogy megmosakodhassék, aztán visszatér mezítelenül – szégyentelenül, végignyújtózik a nagy ágyon, átadva magát teljesen neki. De mire jó mindez? ?, Gaius, nem azt szereti, aki mindjárt elnyújtózik mellette, engedelmes, megadó n?stény pózban, szeretkezhet vele tízszer, százszor, ezerszer akár, soha jobban nem lenne az övé, és soha jobban nem lesz az övé.
Az, az a másik, az az elérhetetlen Clodia-Lesbia ette bele magát a lelkébe, az, aki épp e pillanatban talán másnak adja magát, az, aki épp önmaga saját pillanataival azonos, akit a vízpart túloldalán már oly sokszor látott, aki hideglel?sen dugja bokácskáit az élet h?vös vízébe, aztán belegázol nagy lélegzetet véve a parton; csak hát a víz nem víz, hanem iszap és sár; sár, sár, sár. Puha, süpped? iszap amiben Clodia gázol, Róma iszapos, csúszós piszka, nyúlós-ragacsos lépe, mely lassanként elnyeli, melybe egyre mélyebbre és mélyebbre süpped.
Egy gondolat, egy hallott álom vetett göböt Gaius Valerius lelkében. Egyszer egy barátja mesélt neki valami szerelmes férfir?l, aki évekig gyötörte magát egy asszony miatt; megszenvedte éjszakáit, nappalait, nem tudott enni, inni, aludni, járni, ahogyan mások szoktak; szorongott a torka, kiszáradt, mint a flamminiai mocsarak a szája, ha a n? csak közelébe lépett. Elveszítette híresen ismert tájékozódó- és emlékez?képességét, id?tlenül élt az id?ben, meggörbedt háttal járt ifjan, ?szült a haja fiatalon.
Aztán egy reggel arra ébredt, hogy nem szerelmes, hogy az asszony neve, íze, illata, képzete semmilyen hullámokat sem vet már a szívében, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt meggyógyult; nem szeret és nem gy?löl, hanem közömbös; olyanná lett számára az asszony, mint bármely ismeretlen római.
Tán nem volt igaz ez a történet, tán csak vigaszként szánta a jó barát, de Catullus forrón áhítozott egy ilyen ébredés után. Ó, milyen más lenne az élete, ha ki tudná vetni magából Lesbia emlékét, formáját, hajának sz?ke gabonatengerét, szemének tengerragyogását, karcsú csuklójának táncos legyintését.
A pillanat repkény volt, és Gaiusba újrahasított a félelem: Lesbia nem érti ?t.
Nem is érthette, mert izzig-vérig római n? volt. Ez egyebek közt azt is jelentette, hogy érzéketlen a szenvedés és szenvedély iránt.
Hirtelen ötlet vezérelte Gaius Catullust: és ha nem azért ilyen érzéketlen, mert római; hanem azért, mert valódi istenn??
Hisz az istenek jellemz?je, hogy észbe nem vehetik a halandók szenvedését, hogy meg sem érthetik ?ket. Hisz Lesbiának, “leszboszi n?nek”, istenn?nek tartotta, nevezte eddig is, annak nevezte ?t, de csak inkább játékból, szenvedélyb?l, szerelemb?l és nem valóságosan.
És ha tényleg istenn? Clodia? Ha Vénusz valamekkora része öltött testet benne?
Tudja a választ akkor, Gaius tudja; tudja, mi következik, ismeri a büntetést. Tudja a történetét Thézeusznak, ismeri egy hosszú életen át való könyörtelen b?nh?dését; ismeri.
A b?nh?dés az egész életen át kitart, és ha ? istenn?re lelt, istenn?höz merészelt nyúlni, akkor ugyan mit ér az élet, akár hosszú negyven évig is még?
Catullusnak fájt a lét, nehéz volt elviselni a gyalázatot, a gyalázatot és nevetségességet és megaláztatást, amit Lesbia rámért. Fájt az élet, hát döntött.
Keze ügyében tartotta a t?rt, jobbjába vette az íróvessz?t, és írni kezdett…
– folytatódik –
Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 09:02 :: Adminguru
