Olajos, elnyújtott, lágy hullámok mosták Troizén partjait, amikor a sötét vitorlával gyászhírt jelz? hajó a szigethez ért. A nap akkor már rézsútosan világított be a fák lombjai közé. Pittheosz és Aithra kéz-kézben figyelték a kikötés m?veleteit, hallgatták az ugató athéni tájszólásban elkiáltott parancsszavakat. Nyelven szóltak ezek a parancsok, valahogy mégis másként, nem igazi troizéni nyelven. Apa és lánya feszülten figyeltek, értették is a nyelvet, mégis barbárnak, idétlennek tetszettek a beszédhangok..
Míg így füleskedtek a nyelvre, a hajó kikötött, és díszes menet indult arra, ahol Pittheosz állt. Az élen egy bámulatra méltó, legalább Aithra szemében csodálatos férfiú lépdelt az aranyhajú felé, mélyen meghajtotta barnafürt? fejét, egy kézmozdulattal maga elé rendelte az ajándékhozókat, és egy lépést hátrált. Zeng? hangon szólalt meg, nem akként, mint az el?bbi ugató parancsszavak, hanem Troizén ékes görögségével:
“Üdv néked Pittheosz, nagy király. Atyám, a nemes Pandión üdvözletét és segélykiáltását küldi néked ezen ajándékoknak kíséretében.”
Kezének egy határozott mozdulatára bronzholmik, fél- és egész drágakövek hulltak a partra terített gyékényre; arany- és ezüsttárgyak jócskán voltak közöttük. Pittheosz felemelt jobb kézzel, óvatos hajlással fogadta az ajándékokat, Aigeosz is újra meghajtotta magát, de közben alulról felfelé pillantást váltott Aithrával.
A vendégnek kijáró díszvacsora közben aztán Aigeosz menedékjogot kért: atyját elüldözték Athén trónjáról, talán meg is ölték, talán a hegyekbe menekült, talán az égbe szállt, talán a föld alá bútt, csakhogy meg nincsen. ?, a fia, avval a szándékkal kér a testvéri Troizéntól segélyt, hogy egykor visszaülhessen trónjára – mondotta, s Pittheosz rábólintott a fejével. Troizén szigete tágas és gazdag, Aigeosz és kísérete megfér rajta a troizéni néppel, egyebekben köszönte a szép és díszes ajándékokat.
A holdfény és a tenger ölelkezéséb?l került el? Aithra vízcseppekb?l csepegtetett gyönyör? és mezítelen teste. Ragyogott a hold ezüstfényében, ezüstbe vonódott maga is. Egyik karját a feje fölé emelte, kecsesen kacskaringós mozdulattal, aranyhaja, mint maga a víz áramlása zuhogott alá, szép arca csak sötétl? gyönyörként világolt; testének amforahullámzása az éjszakai égbolton rajzolódott ki, csíp?jének domborodó ívére adott szépséges válasz volt derekának homorulata, öle csak sötétl? sejtelem volt ebben a hátulról hatoló hullámver? fényben, amit a hold, a lágy Szeléné sugárzott rá.
Még nedves volt teste a tenger ölelését?l, még Poszeidón csókja csillogott száján, amikor Aigeosz átölelte, a parti, még a nap melegét egyre ?rz? homokra fektette, s ? befogadta magába Aigeoszt is, miként csak percekkel korábban a Tenger istenének ölelését is elfogadta a hullámzó víz hátán.
Knósszosz ünnepelt, a partra gy?lt az egész város, oda, hol díszesen faragott trónusán ült Mínosz király, balján Pasziphaéval, háta mögött a néhány esztend?s csepp lánykával, Ariadnéval. A leány sokak hite szerint csak isteni fogantatású lehetett, mert Mínosz, ahogyan tudni lehetett, már egy évtizede nem hált feleségével, aki egyszer megcsalta ?t egy athéni küldöttség vezet?jével, Oirhódosszal; azt suttogták, hogy Ariadnét valamelyik istenn?vel nemzette Mínosz, a nagy király, a nagy kreón. A kislány mindenesetre már ily csöppen is Aphrodité papn?jének ruhájába öltöztetett, s elvégzett volt, hogy föln?tt korában magáé Aphroditéjé lesz, így csakis egyetlen férfiember hághatja meg: Dionüszosz, Zeusz fia.
A tengerbe hanyatló nap sugarainál felemelkedett Mínosz, a tengerhez lépdelt, s mikor a nap végleg elveszett annak hullámaiban, szertartásosan háromszor ráütött az aranynyel? ostor tehénb?rb?l készült hármas korbácsával.
És akkor megnyílt a látóhatár szélén a víz, kiemelkedett a Bika, a csodálatos, a széptest? Bika.
Sikoltott, b?gött és üvöltött a nép az ovációban, miközben a Bika a Tenger hullámain lépdesve egyre közelebb jött Krétához. Rengett busa feje, remegett és csepegett sörénye, ragyogó aranyban fénylett a szarva, de Pasziphaé elb?völten mást, egész mást nézett a testen, és olyan kívánás gyötörte meg rég-nem-szántott-assszonytestét, melyet soha férfiúi hímtag iránt még nem érzett. Beleremegett a vágyba…
Hajnaltájt aztán a bikalegel?n fölkínálta magát és reszketve, nyögve, sírva és nevetve fogadta magába a Bikát.
Troizén már húsz éve senki meg nem moccantotta azt a hatalmas sziklát, mely alatt a saru meg a kard hevert, mígnem egy reggel így szólt Thézeusz Aithrához:
“Sosem láttam atyámat, ki születésem el?tt elhagyott téged, hogy visszatérjen el?zött apjának athéni trónjára, de föladatot hagyott rám, igaz-e anyám?”
“Magszülöttem! Hisz az sem bizonyos, hogy Aigeosz Pandiomón az atyád. Meséltem arról a holdfényes éjr?l, mikor a tenger hátán csókolt Poszeidón, és a parti homokon ölelt Aigeusz egy kett?s óra negyedrészén belül. Hogyan lehetnék megbizonyosodva, hogy kinek a fia vagy?”
“Anyám! Hisz húsz éve siratod, és várod ?t vissza!”
“Mert ?t szeretem! De hogy kit?l fogant meg méhem, az titok. Poszeidónt nem szeretem, nem szerethetem! Jegyezd a lelkedbe magzatom: ki Istent szeret vagy férjfiú lévén Istenn?t, az isteni b?nh?dést szenved. Nem egyszer, nem egyetlen alkalommal, nem az Alvilágban, hanem hosszú id?kön át, mindörökké: itt és a túl világokon. Én Aigeoszt szeretem, de szerettem egyszer, rövid percekig Poszeidónt is, azaz, hogy ? szeretett engemet a tenger hullámain. Lehetsz tehát Poszeidáón is gyermekem!”
Ekkor a nagylelk?letü Thézeusz adta a választ:
“E földön csak Aigeosz lehet atyám! Ott, Akherón völgyén túl majd meglehet, hogy Poszeidón fia vagyok.”
Dacosan és büszkén adta a választ, de úgy, hogy ne sértse anyját, akit egyebek iránt ez a gondolat nem sérthetett, hisz húsz kerek esztendeje, mióta Aigeosz elhagyta, és hírt sem adott magáról, azt a férfit szerette.
“Legyen tehát” mondta könnyes szemmel, mert bizton tudta, hogy ha Thézeusz nekivág apja felkutatásának, ?t is elveszíti: ó asszonyi sors!
“A föladat, mit atyád rád hagyott a következ?: miel?tt elhagyta Troizén szigetét, a mi hazánkat, az udvaron gödröt ásott, elrejtett benne egy sarut meg egy kardot, aztán iszonyú erejével, egymaga munkájával rágördítette azt a hatalmas sziklát amott! Él? ember – mondta – az én véremen kívül soha megmozdítani nem tudhatja ezt a sziklát. Ha majd feln? a fiúnk, hozza el nekem a sarut és a kardot, err?l fogom megismerni, hogy szerelmünk gyümölcse ?. Rajta” – bíztatta Aithra egyszülöttét -, “hengerítsd el a sziklát fiam!”
Gördítette a nagy követ akkor az isteni két kar, ontott hozzá vért veritéket is épp elegend?t.
– folytatódik és véget ér –
Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 09:02 :: Adminguru
