(meghallgatom)
… biztos háttérrel mégsem teljes… a Marczibányi tér és Ozora között jöttek-mentek a hosszú levelek, reményt adott, hogy nem is olyan nagy a félelmetesnek hitt távolság sem.
~*~
A vonaton úgy zuhantunk le a műbőr ülésre, mint egy kimerítő munka utáni lélegzetvételre szokás. Akkor, szemben ülve anyuval, kicsit megfeledkeztem a félelmemről, döbbenten néztem a fáradt, meggyötörtnek látszó, oly jól ismert — eddig mégsem észlelt szarkalábakkal berajzolt — arcát. Önkénytelenül a keze után nyúltam.
Csendesen elmosolyodott, az érintést másként értette, és súgta:
— Jó lesz, meglátod. — Ő, íme értem aggódott.
Eltűnődtem, hogy alig múlt ötven éves, és most először látom, hogy a múló idő nyomokat hagyott rajta. Lelki szemeim elé képzeltem a valamikori „Arancit”, aki filigrán volt, családja féltett kincse, szép és tiszta, az apám nagy szerelme, akivel mindenki mást félretéve, örökké tartó szövetséget kötött egy világ ellenére. — Több pihenést érdemelne, több nyugalmas, békés percet.
És akkor azt nem is tudtuk még, hogy apu üzletét hamarosan be fogja zárni a hatóság, mivel a szokásos évi, egészségügyi szűrővizsgálaton foltot találnak a tüdején! Pedig előjelek voltak, hisz szinte menetrendszerűen az első rossz idő azonnal úgy hatott rá, hogy az enyhe náthától egyenesen a tüdőgyulladásig nem állt meg.
Két-három ilyen év előzte azt a szomorú eredményt, hogy a tüdejének romlását már csak átmenetileg lehetett megállítani. Közben olyan időszakokkal is, amikor méltán mertük hinni, hogy elfelejthetjük azt a rémes betegséget. Sajnos, csalfa volt a remény, az végzetessé vált, nemsokára Öcsi lett a családfenntartó egy jó ideig. A nyugalmasabb idők helyett kemény, új megpróbáltatások jöttek sorban. Békés korszakról szó sem lehetett, legfeljebb ritka percekről.
A vonat vitt is már az egyik ilyen új, ismeretlen felé.
Árpi, az öcsém akkorra gyakorlott „pesti” lévén, a Déli-pályaudvaron várt és taxiba ültetve a sokcsomagos családot, kivitt bennünket a Marczibányi tér 3-ba.
A hosszú budai utca kockakövein lassan zötyögve, hallgatagon ültünk, nézelődtünk — állítom, semmit nem rögzítve az agyunkba —, érkeztünk meg egy barátságos, dús lombú fákkal szegett járda mögött húzódó, zöld vaskerítés elé.
A kapu tárva volt!
— Ez lesz az — mondta a taxis, mire kászálódni kezdtünk.
Míg a férfiak kipakolták a csomagokat, fizettek, mi anyuval — én zsugorodó gyomorral — felmértük pár pillanat alatt, hogy a környezet nagyon szép. A hatalmas fák mögött csupa-ablakos, kétemeletes épület, az előtte elterülő parkban piros-fehér léces karosszékek, asztalok a lehajló lombok alatt. Itt-ott lányok ültek, némelyik könyvvel, mások csak úgy. Kezdetnek nem rossz jelek. De amikor elindultunk a nyitott kapun át az épülethez vezető kavicsos úton, egy csoport lány jött és került el, jól megbámulva bennünket (különösen az udvariasan köszöngető, csinos öcsémet), én a döbbenettől továbbmenni alig tudtam.
A vidáman nevetgélő lányok a legváltozatosabb fura, torz figuráknak tűntek akkor nekem. Legelöl két mankón, lábait akkurátusan rakosgatva, körülbelül nyolcvan-kilencven centinél nem magasabb, de felnőttkorú, szeplős, vörösképű, tömzsi lány köszönt rám ismerősként. Én automatikusan viszonoztam, de nagy meglepetésemre anyu kedvesen üdvözölte, majd nekünk azt mondta:
— Ez a kislány szokott a nővérénél nyaralni Tóti-pusztán, bejártak az ozorai piacra, ott többször találkoztunk. — (Nem emlékeztem, hogy valaha is említette volna otthon.)
Az akkor megdöbbentő jelenség Tündi volt, egy melegszívű, aranyos teremtés. Első látásra több mint ijesztő egy „kívülállónak”, akinek magamat akkoriban hinni próbáltam. (Jobban esett volna valami rózsaszínű szemüveggel járnom az új környezetben? — Biztosan.) Ma már nem vagyok túl büszke arra, hogy ez az epizód taglóként csapta agyon bennem a kezdődő jó benyomást.
Ólomnak érezve a lábaimat, mentünk fel a portára. Pedig ezután következett számomra a ráadás. Közelített felénk egy meghatározhatatlan korú, imbolygó és botladozó járású nő.
„Atya Isten, rögtön összeakad a két lába!” — riadoztam magamban. Az arca kész rejtély volt, sőt amit közölni próbált, azt mi bizony nem értettük azonnal. Nyelve akadozott, vonásai meg olyan módon változtak, hogy egyik pillanatban mérgesen elutasítónak látszott, aztán minden átmenet nélkül mintha mosoly terült volna el az arcán, amit hirtelen szigorúan összevont szemöldökű, szúró tekintet váltott fel. Azt kezdtem hinni, rögtön elzavar, mehetek innét el-el, hála Istennek!!
Tévedtem. (Pedig legszívesebben sarkon fordultam volna azonnal.) Ó, dehogy akart ő elzavarni! Csak nem tudta irányítani a vonásait. Ez egy — általában születéskor szerzett — részleges agykárosodásból származó little-kór, ami bizonyos idegpályákat bénítva gátolja a mozgáskoordinálást. Külsejüket meghazudtolva, ezeknek az embereknek az eszük kitűnő, általában vág, mint a borotva.
Ekkor csalt meg ott másodszor is a szemem, aminek nem kellett volna hinnem.
A hölgy, a vasárnapra való tekintettel ügyeletesként épp arra volt hivatva, hogy fogadja, és útba igazítsa az érkező új lányokat. Nagy nehezen mégis megértettük, hogy ő a főportás. Amint később kiderült, alportás nem is létezett, Bernáth Malvinnak nem volt még váltótársa sem, csak néha osztottak be helyette egy—egy gondozottat kisegíteni. Rendkívül fontos embernek érezte önmagát és ezt a posztot. Öntudatosan, következetesen főportásként mutatkozott be a telefonba is, és roppant komolysággal végezte a rábízott feladatot. Így aztán még az igazgatónő se hibázhatott a házszabályban, őt is rendreutasította alkalomadtán. Mindenki elnéző szeretettel kezelte az éber Malvinkát. Ott élt, az intézet volt az otthona, bentlakói a családja. Úgy viselkedett, mintha mindenért és mindenkiért felelős lenne, rendre a pincétől a padlásig, új lánytól igazgatónőig. Ha mosolyogva is, de ráhagyták a felettesei.
Velünk ekkor közölte, mit kell tennünk — figyelmen kívül hagyva, hogy egy kukkot se értünk —, intett, mehettünk egy odaparancsolt lány kalauzolásával az emeletre, ahol a hálótermek vártak ránk. Ott találkoztunk aztán először Mária nénivel, aki elénk jött. Megtörtént a kölcsönös bemutatkozás:
Ő, Dr. Fejes Dezsőné lesz a nevelőtanárom.
Udvariasan, de alaposan szemügyre véve bennünket, röviden elmondta, hogy mindent meg fog tenni az intézet, hogy a lehető legjobban folytathassam a tanulmányaimat, és jól is érezzem itt magam az új otthonomban (én meg titkon beharaptam a szám szélét az „otthon” szóra). A hozzátartozóim segíthetnek kipakolni, körülnézhetnek, de aztán távozniuk kell — közölte enyhe szigorral, távolságtartóan. Majd visszahívta a háttérben várakozó régi lányt és rábízta ő is a továbbiakat, visszament az irodába azzal, hogy este találkozunk a megbeszélésen.
A mellénk rendelt helyes kis szöszi lány készséggel és bőbeszédűen kalauzolt a szekrényfolyosóra, ott megmutatott egyet a keskeny ajtók sorában, adott kulcsot is és megjegyezte: soha ne felejtsem majd bezárni, mert eltűnhet valami. Közben az öcsémre mosolyogva ajánlotta, hogy szívesen segít ő is a ki— és elpakolásban.
(Feltűnt mindenkinek a huszonegy éves, előzékeny fiatalember, aki különös gonddal sürgölődött körülöttem, láthatóan szeretettel, aggódással.) Öcsi kedvesen megköszönte, elhárítva, hogy már boldogulunk.
A lány ennek láthatóan nem örült. Jól végigmért engem, kelletlenül hagyott magunkra, enyhén bicegve, az ajtóból visszafordult és mégegyet intett. „Egészen jól mozog” — gondolkodtam el. Nem is értettem, neki miért kell intézetben élnie. — „Bárhol megállhatná a helyét” — morfondíroztam tovább — „az ő helyében dehogy jönnék ide!” —, de aztán a saját gondom visszaterelt az akkori feladatomhoz: Pakolni, berendezkedni, mert, ha tetszik, ha nem, ez lesz az új otthonom egy ideig.
Körülnéztem. Enyhe huzatot és valami kellemetlen fertőtlenítőszer szagát éreztem. Megborzongtam. Mindig utáltam a cúgot is, a büdöset is. Hosszú, mozaikpadlós folyosó két oldalán álltak az egyajtós, vajszínű szekrények, rendre csukva. Mindenkinek szigorúan egy járt és tényleg tanácsos volt zárva tartani.
Bennem, titokban egyre csak erősödött az öntelt elhatározás, hogy én itt nem „vegyülök”. Valahogy majdcsak kibírom, de én, ÉN maradok. Nem fogom hagyni, hogy „bedaráljanak”.
Bizonyos fokig ez helyes cél volt, de egész másképp, mint ahogy én azt — elindulva — hittem. Az ellenállásom úgyszólván magától foszlott le rólam, levedlettem, mint kígyó a bőrét… de ehhez sok mindennek kellett megtörténnie, az eseményekben gazdag öt év alatt, míg az alapvető naivságom mégiscsak makacsan megmaradt.
Bent adtak is lehetőséget ehhez mindenkinek. Az valóban sokat segített az elszakadás könnyebb megélésében, hogy rövidke kimenőre, vagy egész hétvégi eltávozásra ki tudtam menni rokonainkhoz vagy Zsuzsához, Csibihez, és legtöbbször az öcsém kísérhetett mindenhová.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:47 :: Adminguru
