Ezüstös készülődés
Újra eljött szeptember, az olcsóbb, utószezoni üdülések ideje. Az idén elhatároztuk, hogy huszonöt éves házassági évfordulónkat, vagyis az ezüstlakodalmunkat, valamilyen, az eddigiektől eltérő utazással fogjuk megünnepelni.
Hosszas gondolkodás után – a Kanári-szigeteket választottuk úti célnak. Csak négy nappal indulás előtt fizettük be az így sem olcsó részvételi díjat, kivárva a legkedvezőbb, last minute árat.
Útikönyvet vásároltunk, ismeretterjesztő filmeket néztünk, szóval, éjjel-nappal az úttal foglalkoztunk.
Helyettesítésem bravúros megszervezése után – ugyanis két kolléganőt szerveztem be ugyanarra a napra dolgozni magam helyett – megnyugodva kezdtem hozzá az utálatos csomagoláshoz. A készülődés folyamatosságát időnként megszakítva újra és újra megnéztem a szigetekről készült internetes fotókat és az utazási iroda csodás prospektusát. Paradicsomi állapotok – örvendeztem, és megállapítottam, hogy nagyon jól választottunk.
A férjem még dolgozik, én meg csomagolás helyett múlatom az időt a neten, s az aparthotel nevét beírva, jaj, mit látok? Az eddig elalélva megcsodált négy fénykép mellett, német turisták által lefotózott szörnyűségeket: az óceánt, tele szeméttel, a parton munkagépeket, a lépcsős feljárón omladozó oldalfalakat, a szobában egy félig leszakadt szekrényajtót, valamint egy szörnyet egy, óriási csótányt.
Félájult állapotban várom haza a férjem, majd az egész éjszakát átvirrasztva, reggel rohanok az utazási irodába. Előadom, hogy milyen szörnyű fotókat láttam az este a szállodáról, ezért ki szeretném cserélni egy másikra.
A lányok készségesen közlik, hogy erre már sajnos nincs lehetőségünk, legfeljebb ott helyben, ha megérkeztünk. Mosolyogva vigasztalnak, magyarázzák, hogy még a legelegánsabb szállodákról is lehet kompromittáló fotókat készíteni. – No, ez igaz! – nyugodok bele a helyzetbe, s már meg sem lepődöm azon, amikor Laci telefonál, hogy csak a biztonság kedvéért felhívta az irodát az indulási időpont megersítése végett. Mellékesen megkérdezték, hogy tudjuk-e, hogy a repülő kerülni fog és leszáll Marokkóban is? Persze, hogy nem tudtuk, de most mit tegyünk, gépet eltéríteni eddig még nem próbálkoztunk, ámbár sohasem késő.
Vidékről – Békéscsabáról a Feri-hegyre feljutni és hazajönni – nem egyszerű. Laci talált egy autómegőrzőt Vecsésen, ahol két hétig mindössze tízezer forintért őrzik a kocsit, így élünk a kedvező lehetőséggel.
Kanári induló
Szombat van, ülünk Suzukiban, tele kalandvággyal. A GPS kellemes női hangon utasítja Lacit, hogy merre menjünk s mindenbe belepofázik, ezért annyira imádom, mert így nem velem vitázik, és nem én vagyok az oka az esetleges eltévedésnek.
Nincs nagy forgalom, így időben odaérünk Vecsésre. Épp az autómegőrző előtt állít meg a mindentlátó.
Megérkezik a tulaj, egy szimpatikus férfi, akinek – viccesen bár, de – azonnal felteszem a kérdést, a két napja aggasztót, hogy:
– Ugye vissza is kapjuk a kocsit?
Egyáltalán nem lepődik meg. Papírokat töltenek ki, aláírnak. Lacin látom, hogy feltétlen bizalmát élvezi a pasi, így hát megnyugszom.
Pár perc múlva a reptéren vagyunk, majd megkezd?dik a szokásos ceremónia.
Szerencsére ablaknál kapunk jegyet, aminek örülök, habár tudom, hogy éjszaka repülünk, de hátha közelebbr?l látom majd a csillagokat.
Este nyolckor, pontosan indul a repülő. Sikerül néhány élvezhető (?) fotót készíteni az ablakból. Azután szokás szerint hozzák a kaját, kis meleg vacsorát és italt. Ásványvizet kérek, számítva a borra is, de sajnálattal közlik, hogy Malév gépen már rég nincs szeszesital. Kár. Így a víz mellé narancslét kérek. Aludni szeretnék, de ehelyett meredt szemekkel bámulom a felettünk vibráló képernyőt, ami mutatja az útirányt, a magasságot, a légnyomást, és a kinti hőmérsékletet.
Este tizenegy órakor szállunk Afrika partjai felett, látjuk Marrakech, Casablanca fényeit. Jólesően megállapítom, hogy mégiscsak érdemes volt ablakhoz ülni.
Éjszaka még nem utaztam repülőn. Csodálatos látvány. Ha alacsonyabbra szállunk, gombostűfejnyi fényeket látunk, partok, városok körvonalait, vagy sötét mélységet. Sivatagot, lakatlan földet, ásító oroszlánokat, elefántcsordákat, tevekaravánokat képzelek el alant, de a csillagokat, a csillagokat sehol sem látom.
Lenyűgöz viszont a városok fölötti felhők látványa.
A lámpák alulról megvilágítják az eget, ezért úgy tűnik, akárcsak lángolnának alattunk a felhők.
Fél egy van. Leszállásra készülődik a repülő, Agadírba értünk. Fáradt szemű utasok szállnak le, s helyükbe újak jönnek. Mi, Las Palmasba utazók, maradunk. Még egy órányi út a Kanári szigetek fővárosa.
Las Palmasból csak a leszállópálya fényeit látjuk. Végre újra stabil földet érzünk a lábunk alatt. Laci már a tranzitban felfedez egy megtermett bogarat, biztos óriáscsótány lehet.
Hullafáradtan várunk a csomagokra. A futószalagon két ottfelejtett bőrönd árválkodik, mindkettő Vaszili felirattal. Természetesen azt juttatja eszünkbe, hogy megérkeznek-e a csomagok, és nem cserélték- e össze őket Adagírban, és vajon miért várakozunk rájuk ilyen sokáig. Körülbelül fél óra múlva felbukkannak az első pakkok a szalagon. Úgy tűnik mindenkié megérkezett.
Pár perc múlva a telepített idegenvezetőt keressük. A miénk, Gréta szerencsére már vár minket. Az óra – magyar idő szerint fél négyet mutat, az itteni szerint csak fél három van. Egy nagy busz visz el minket a szállodákig. Összesen harminc magyar érkezett, de tizenöt szállodában, szerteszét fogunk lakni. Mindössze ketten szállunk ki Playa del Inglesen, az Europalace Aparthotelnél.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Péter Erika
