A szocializmus romjain, aki csak tudott, végre utazott,
Lengyelországon keresztül, ahol dollárért oly sok zlotyt
kaphatott, amiért a LOT messzire repült – irány oda hát,
hova azóta sem, legalább Mexikóba, a f?városba, metróba –
és ott bámultam a három n?t, aki biztosan rólam beszélt,
majd kiestem fülemen-szememen, hogy jobban érezzem azt,
amit némi mosollyal, titkosan, rám-rám pillantva darálnak,
hisz tudtam: nem is a jelenb?l jönnek jeleik, de jöv?b?l –
ezek tudják, mi lesz velem, mit keresek itt, hova jutok, s mire,
azért a mosoly rajtuk, ami bosszant kissé, mert magamon hagy én,
én hadd röhögjek, de ne íly banyák a metrózajban mások el?tt,
(egy fiatal ügyet se vetett ránk, csak falta a B?n és b?nh?dést,)
itt a pokolban, hova tovább… – és ment a szerelvény puhán, már
ki tudtam venni a szavakat, miket a három n? körbeadott – semmi!
nem is spanyolul szóltak, hablatyoltak nyelvnek idegen szókat,
és meredten néztek vissza egymásra, szinte ugattak, szóval martak,
mert jelel? süketek voltak, pletykaéhes némber mind a három –
hogyan is tudnának titkot, ami sejtjeimb?l jön, meg ?seim fel?l –
kiket nem ismerek; mert én tudom a jöv?t: azt hazudok, amit akarok,
s nem tudok olyat, mi igaz ne lenne, ha megérem egyszer. Leszálltam.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.30. @ 19:28 :: Petz György