Nagyajtai Kovács Zsolt : A munka becsülete

Tamáska futva érkezett a kisraktárig, kinyitotta az ajtaját, és megragadott egy zsák cementet. *

 

 

Czédulás Tamáska húszéves korára éppen úgy nézhetett volna ki, mint ahogyan a többi ember húszéves korában kinézett. A többi ember azonban ebben a korban általában kellő magasságúra nőtt, és korának megfelelő izomzattal rendelkezett, egynémelyüknek még értelmes ábrázata is kialakult, Czédulás Tamáska viszont híján volt ezeknek a tulajdonságoknak. Erről azonban — mint azt nagyon jól sejthetjük — nem ő tehetett.

    Czédulás Tamáska húszéves korára elérte a százötvenegy centiméteres magasságot, testsúlya pedig meghaladta — ha csak néhány dekával is — a harminchat kilogrammot. Olyan karikalába volt, amelyet leginkább egy rögbilabda kerülete ívéhez lehetett hasonlítani, karjaival pedig nehézség nélkül meg tudta vakarni a térdét anélkül, hogy le kellett volna hajoljon. Értelmi képességeiről pedig sok mindent el lehetett mondani, csak ezt nem, hogy az egeket verdeste volna.

    Tamáska enyhén szólva is fura viselkedése a szüleinek is feltűnt, először akkor, amikor első — (és eleddig egyetlen) szülött fiuk betöltötte a tizenhatodik életévét. Gondos szülők lévén, havi egy alkalommal szünetet tartottak a folyamatos alkoholizálásban, nem kimondottan gyermeknevelési célból, hanem mert a lóvé elfogyott. Egy ilyen nap fátyolozott józanságában Czédulás papának feltűnt, hogy a kicsi fia napok óta egy vödörrel a kezében szaladgál az ásott kút és a konyhai falikút között. Némi érdeklődést mutatva kérdezte gyermekét.

    — Mit futkározol azzal a vödörrel, te félcédulás?         

    — Hordom a vizet a kútba, meer’ nagyon meleg van, és hogy ki ne száradjon a kút.   

    Czédulás apuka ezen kicsit elgondolkodott. Arra a következtetésre jutott, hogy elzavarja az asszonyt a boltba, hozzon hitelbe egy üveg gigamarót, meg egy flaska koccintósat a kétliteresből, holnap úgyis hozza a postás a segélyt, akkor kifizetik. Az asszony morgott ugyan valami keveset, de útnak eredt, mert az ő gyomra is porzott már erősen. Czédulás apuka pedig felfüggesztette a gondolkodást, mondván, hogy száraz gyomorral nem lehet gondolkodni.      

    Így telt el a következő négy esztendő, amely alatt Tamáska értelmileg annyit fejlődött, hogy esős időben nem hordta a vizet a kútba, és megszerette az újságolvasást. Igaz, a betűket nemigen ismerte fel bennük, de a képeket nagyon szerette nézegetni.

    Egy szép napon Czédulás papát elvitte a szél, feleségét pedig egy szeretetházban helyezte el az önkormányzat. Tamáska azonban — mivel a szociális előadó véleménye alapján önálló életvitelre alkalmas volt — egyedül maradt a házban. Tudta ő, hogy el kell mennie dolgozni valahová, és azt is tudta, hogy nem sok mindenhez ért. Ezért hát úgy döntött, hogy elmegy az építőiparba dolgozni, téglát hordani ő is tud — okoskodott.   

    A kis faluból, ahol lakott, bebiciklizett tehát a legközelebbi gyárba, ahol mindig kellett valamilyen épületet felújítani, vagy új üzemcsarnokot építeni, volt tehát építőipari csoport. Tamáska jelentkezett a személyzetisnél, aki — sokak nem kis megdöbbenésére — fel is vette a legényt az építő brigádba. Tamáska ragaszkodott ahhoz, hogy még azon a napon ő bizony munkába szeretne állni, a személyzetis hozzájárult, és útba igazította az új dolgozót, merre is van az építkezés. A rengeteg nagy gyárban Tamáska azonnal eltéved, és mintegy félórai kóválygás után találta meg a helyszínt. A hozzá legközelebb álló, építőmunkásnak kinéző embert megszólította.  

    — Jónapot. Merre van itten a főnök?  

   A megszólított fölpillantott, majd végignézett Tamáska nem éppen robusztus alakján, aztán a hüvelykujjával bökött egyet az iroda felé.

    — Ahun a — jelezte nem túl barátságosan.

    Tamáska vett ez nagy lélegzetet, bekopogott az ajtón, és jelentkezett az építésvezetőnél.

    — Jóó… Jónapot. Ééén a főnök urat… Adj’ Isten, főnök úr. Én vagyok a maga új segédje.

    A főnök felnézett a tervrajzok alapján készített feljegyzéseiből, és csöppet tátva maradt a szája.

    — Maga? Ki vette fel magát, barátom?

    — Hááát, egy olyan nagyorrú, kopasz, szemügés ember, aszonta, hogy itt jó lesz nekem — jött a készséges válasz Tamáskától.

    — Hmmm. Aszonta? Hát, ha aszonta, akkor aszonta — bólogatott a főnök, és közben magában elképesztő sértésekkel illette a személyzeti vezetőt. Ez a gyerek még lepkét fogni is gyenge, nemhogy építkezésen…

    — Nnna, jól van akkor, komám. Jöjjön, megtesszük, amit ilyenkor kell, aztán meglátjuk, mire jutunk.

    A baleseti oktatás után egy papirost és egy tollat tolt Tamáska elé.

      Itt írja alá, de vigyázzon, attól, hogy aláírta, még a baleset lehetősége mindig fennáll.

    Tamáska kezébe fogta a tollat, és két gyönyörű keresztet rajzolt az aláírás helyére. Az építésvezető már nagyon meg sem lepődött.

    — Hány iskolája van magának, fiam?

    — Főőőnök úr, az nekem nincsen — mondta Tamáska halkan, és kicsit furán csillant meg a szeme.

    — Jól van, jól van, semmi baj. Az én nevem Ajtai Zoltán. Majd én segítek magának, fiam, csak ne féljen semmitől. Jöjjön, körbemegyünk az építkezésen.

    Kiléptek az ajtón, és Ajtai odaszólt a brigádvezetőnek. 

    — Miska, szólj légy szíves az összes embernek, azonnal jöjjenek az ebédlő elé.

    Miska elindult összetrombitálni a népet, Ajtai pedig addig, amíg mindenki meg nem érkezett, halkan megkérdezte Tamáskát.

    — Mondja, fiam, van magának valakije otthon?

    Tamáska csak felnézett a „főőnök úr”-ra, és tagadólag rázta a fejét.

    — No, idehallgassanak, emberek. Ez az ifjú a mai naptól kezdve velünk fog dolgozni. A brigád tagja lesz. Öltözőt fog takarítani, reggeliért megy, bevásárol, vizet hord, szerszámért szalad, meg mittudomén, amit éppen kell. Az ilyenkor szokásos beavatási eljárástól remélem, a csapat minden tagja eltekint ebben az esetben. Ha meghallom, hogy valaki hülye tréfát űz vele, akkor azt kirakom a napra, hadd süsse, de minimum fegyelmit kap. Az építkezésen semmilyen segédmunkát nem végezhet. Sokkal nagyobb segítség lesz az, a van egy olyan emberünk, aki a látszólag mellékes, ámde nagyon is fontos feladatokat ellátja. Érthető voltam? Te meg, fiam, érezd jól magad közöttünk — nézett az új jövevényre, aki azonnal megszólalt.

    — De főőőnök úr, kérem, én erős vagyok, bírom én a munkát. Szeretek dolgozni, mert a munkának becsülete van…

    — Ez igaz. Hol hallottad ezt, ifjú szaktársam?

    — Egyszer, régen, még az apám mondta — vált halkabbá kicsit Tamáska szava.

    — Hát, igaz, a munkának valóban van becsülete. Te most avval szolgálsz itt a legtöbbet, ha a rádbízott feladatokat teljesíted. Hogy mikor mehetsz ki az építkezésre, azt majd én eldöntöm. Világos, amit mondtam?

    — Igen, főnök úr, világos — pislogott szaporán Tamáska, és keze fejével megtörölte a szemét.

    — Akkor jó. Most pedig mindenki mehet vissza a munkájához, végeztünk.

    A brigád szétszéledt, Tamáska elment a főnökkel, aki megmutatta neki az öltözőt, a fürdőt, elvitte a szerszámos raktárba, a kis anyagraktárba, minden szükséges dolgot elmagyarázott neki, majd magára hagyta.

    — Aztán a műszak végén leellenőrzöm, mit végeztél.

    — Igenis, főnök úr, nem fog bennem csalódni, főnök úr! — lelkesedett Tamáska, és munkához látott. Azt akarta, hogy a főnök úr nagyon elégedett legyen ővele, és a becsületes munkájával…

    Másnap reggel hat órakor még hiába várta a brigád Tamáskát, ő csak nem érkezett meg. Ajtai Zoltán kiadta a személyre szóló, aznapi feladatokat, megbízta a Jóska gyereket, hogy menjen el bevásárolni, mint ahogyan tette ő ezt két év óta minden áldott munkanapon. Ajtai bement az irodájába, és elgondolkodva gyújtott rá egy cigarettára.

    Nem, nem lehet. Ekkorát nem tévedhettem — morfondírozott magában, amikor kivágódott az iroda ajtaja, és csapzottan, izzadtan, lihegve beesett rajta Tamáska.

    — Eeelkéstem, Főőnök úr… Eelkéstem, most mi lesz? A biciklim… Tudja, leeresztett reggelre, és mire pumpát találtam… Pedig jöttem, mint a versenyzők. Hatvannyal, hetvennyel vettem a karanyokat… Most ki tetszik engem rúgni?

    Ajtai majdnem elnevette magát.

    — Miket vettél te, fiam, és mennyivel?? A te falud és a gyár között nyílegyenes az út, nincsen is, tán, ha két kanyar benne… Nna, jó. Máskor ilyen elő ne forduljon. Most menj, fogd a seprőt, aztán takaríts. Háromnegyed nyolckor találkozunk az ebédlőben.

    Erre az időre visszatért minden ember reggelizni, jókedvűen falatozott mindenki, Tamáska pedig az ebédlő eldugott sarkában szégyenlősen kuporgott.

    — Te miért nem eszel, gyerek? — fordult Miska bácsi, a korelnök Tamáskához.

    — Nincs mit — bökte ki még saját maga számára is váratlanul Tamáska. — Izééé… Elfelejtettem csomagolni, meer’ izé… Elfelejtettem.

    Az ebédlőben csönd lett, hirtelen mindenki Tamáskára figyelt, amint éppen a bakancsának fűzőjét kezdte bogozni zavarában.

    — Gyere, komám, adok én neked egy szép szelet kenyeret, meg egy darab szalonnát, itt van, ehun-e. Laci bátyád ad neked paradicsomot, a Bicskás Sanyi meg egy kést ad neked kőcsön. Van neki vagy hat darab. Amíg fizetést nem kapol, addig velünk reggelizel. Csend, nem magyarázol semmit, egyél, ecsém.

    Ajtai meghatódva figyelte a jelenetet, és tudta, hogy az emberei megértették az ő szándékát. Nemhiába töltöttek együtt már hosszú éveket.

    Czédulás Tamás szorgalmasan dolgozott, az öltöző, fürdő ragyogott minden napnak minden percében. De szorgalmasan kapacitálta Ajtait, hogy engedje ki őt az építkezésre, a főnök azonban hajthatatlan volt. A második hét végén aztán megtört a jég. Műszak vége felé magához intette Tamáskát.

    — Látod azt a vastalicskát, fiam? Fogod, és elszaladsz vele a kisraktárba, hozol onnan egy zsák cementet. El fogod bírni?

    Tamáska arcán leírhatatlan volt az öröm.

    — Hogy elbírom-e? Majd mindjárt lássa, főőnök úr, hogy én milyen erős vagyok. Bírom én a munkát, mert annak becsülete van ám! — és már futott is a talicskáért. Ajtai kétségek közt figyelte, nem volt benne biztos, hogy jól döntött.

    Tamáska futva érkezett a kisraktárig, kinyitotta az ajtaját, és megragadott egy zsák cementet. Szeme majd kiugrott, arca belevörösödött, de elindult vele a talicska felé, de félúton megbotlott a saját lábában, elejtette a zsákot, amely kettészakadt. Megijedt, hogy ki fog kapni a főnöktől, első önálló feladatát sem tudja megoldani, Tanácstalanul állt pár másodpercet, majd döntött. Bevitte a talicskát a raktárba, összeszedte a két darabra szakadt zsákot, ami kifolyt belőle, azt összeseperte, beleszórta azt is a talicskába, ne menjen veszendőbe semmi sem, és futva indult vissza. Pár méter után megállt, visszaszaladt, mert az ajtót be sem csukta, nehogy bezárta volna… Azután a tőle telhető legnagyobb sebességgel elvitte a cementet az embereknek.

    Ajtai Zoltán látta, hogy a zsák kiszakadt, az ijedtséget is látta Tamáska arcán.

    — Ügyes vagy, fiam. Hamar jöttél, nem késlekedtél. És még meg is bontottad a cementet, ne kelljen azzal is bíbelődni az embereknek. Jól van, fiam. Hé, Miska, itt az utolsó keveréshez a cement! — kiáltott a brigádvezetőnek, aki fogta a talicskát, és elvitte a betonkeverőhöz.

    Tamáska pedig nagyon boldognak érezte magát.

    Néhány nappal később megint csak cementért kellett menni a TÜZÉP-re, száz mázsát vásárolni. Ajtai kijelölte a három embert, akik megrakják a kocsit, amikor Tamáska könyörgő hangon szólalt meg mellette.

    — Főőnök úr kérem, vigyen el engem is, kééérem. Erős vagyok én, és bírom a munkát — győzködte főnökét hősünk.

    — Nem. Egy zsák cement ötven kiló, te meg vagy harminc. Hogy is gondolod ezt?

    — Elvittem én a múltkor is a talyigába’, emlékszik, főnök úr? Erős vagyok én.

    — Talyigában, az más, fiam. A talyiga egy olyan szerszám, amelynek a súlypontja úgy van kialakítva, hogy az ember tol benne ötven kilót, és azt tíznek érzi. Érted már?

    Tamáska azonban nem tágított, Ajtai pedig úgy döntött, hadd autózzon ez a gyerek egyszer, ha már ilyen mostoha volt vele az élet. Elindultak, Tamáska boldogan ült a platón a három ember között, úgy érezte, most már igazi munkás. Amikor leszálltak a kocsiról, Ajtai a lelkére kötötte, hogy egy fél zsákot sem foghat meg, neki az lesz a dolga, hogy számolja a zsákokat.

    Az emberek elkezdték a kocsit pakolni, Ajtai pedig bement az irodába bélyegezni a számlákat. Amikor kijött onnan, majdnem földbe gyökeredzett a lába.

    Tamáska imbolygott a teherautó felé, vállán egy zsák cementtel. Karikalábai majdnem összegabalyodtak a számára rettentő súly alatt, de arcán diadalittas mosoly ült, és vitte, vitte a zsákot… Mellette két ember, üresen, ők arra vigyáztak, hogy nehogy baj essék Tamáskával. Már éppen szabadkozni készültek, hogy nem tudtak mit csinálni Tamáska erőszakosságával, de Ajtai leintette őket. A platóra már nem tudta feldobni a zsákot, ahhoz végképp nem volt ereje. De vörösen, izzadtan, lábán alig állva azt mondta a főnöknek:

    — Ugye, meegmondtam, főőnök úr, hogy számíthat rám… Bírom én…

    Ajtai lenyelte a gombócot a torkából, és magához ölelte a fiút.

    — Jól van, fiam, a fene egye meg a dógodat neked, jól van.

 

    Czédulás Tamás még három esztendőt dolgozott az építőkkel, aztán egy makacs betegség miatt áthelyezték a központi öltöző őrének, mintegy gondnokának, onnan ment nyugdíjba. A mai napig gyakran találkozik Ajtai Zoltán nyugdíjas építésvezetővel, akit messziről, harsányan köszönt minden alkalommal.

    — Jóónapot, főőnök úr! Emlékszik még? Ugye, hogy nélkülem nem is mentek volna semmire? Tudom én, kérem, tudom… De én bírtam a munkát! Meer’ tuggya, annak osztá’ becsülete van…

    Ezzel elkacsázott éppen aktuális, nagyon fontos dolgát elintézni, Ajtai pedig — szemével szinte simogatva — sokáig nézett utána. Arra gondolt, hogy milyen jó is lenne, ha sok-sok Czédulás Tamás élne ebben a világban. Akkor valóban lenne becsülete a munkának, és lenne becsülete az egyszerű, tiszta embereknek is.                      

            

 

Legutóbbi módosítás: 2009.10.02. @ 13:22 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest