Már tizenhét éves lett Boros Ádám ebben az évben, tele önbizalommal, telis-tele határozottsággal, és pénze is volt, hiszen apja men? kovácsnak számított a városban.
Mindene megvolt, mir?l csak álmodhat egy ilyen fiatalember, csak egy dolog hiányzott… A magassága. Pedig a magasság itt fontos dolog volt. Egy ideig, ha jól emlékszem tizennégy éves koráig nem volt lemaradva korabéli legényekt?l, de aztán megállt a növekedésben. Szép volt ?, meg mindene megvolt, de nem akart n?ni. A barátai mind nagyobbak és nagyobbak lettek, s lassan mindenki már járt a Vigadóba, ahol aztán viccel?dtek, mulatoztak, s lányokkal is szórakoztak. Erre vágyott Boros Ádám is, de ? még nem mehetett be a Vigadóba, mert ott volt egy íratlan, de nagyon fontos szabályzat, amit be kellett tartani. Ezt még a Vigadó els? tulajdonosa hozta vagy százötven éve, hogy otthon tartsa a taknyosokat, és oda csak a legények, akik már igazi legények, csak azok járhassanak. A szabályzat a Vigadó falára is fel volt akasztva egy papirosra, ami a következ?képpen volt olvasható: “Eme tisztességes fonóházba csak az a legény léphet bé, aki ha leül a faragott lócára, akkor annak a lába érnie köll a f?det.” És a papiros alatt pedig ott volt a faragott lóca. Fényesen ott állt már vagy száznegyven éve. Sok mindent kicseréltek itt, székeket, asztalokat, emberek, generációk cserél?dtek, de a faragott lóca nem mozdult ki soha innen. Az a mérce volt a legények és a taknyosok között. Ez volt a Boros Ádám fájdalma is, nem érte a lába a földet. Egyszer volt bent, hogy hátha megengedik neki is, hogy szórakozzon, de a szabály, az szabály. Ráültették a lócára, és feszülten figyelte mindenki, hogy legény-e Ádám, vagy nem. Pár centi hiányzott, hogy legénnyé váljon. Nyújtózkodott ?, meg már indulásból a fekete b?rcsizmáját vette fel, aminek a talpa három ujjnyi vastag, de hiába.
Itt volt megint a szombat este, Ádám az utcaajtóban állva bámulta a szomszéd Kálmán fiát, ahogyan díszesen megy végig az utcán. Nem messze a hátánál lányok lépkedtek, kik össze-összesúgva nézték az aranyifjút, ahogyan megy a Vigadó fele.
– Kutya vigye el ezt az életet, mi vagyok én, mazsola? – morgott magában Ádám. Aztán becsapta az utcaajtót, és visszament a házba.
El?vette a legszebb ruháit és ? is kiöltözött, hogy elinduljon a városba. Aztán mikor besötétedett, és az utcákra rászállt a csend, lopakodva, utcáról utcára megközelítette a Vigadót. Megállt egy sarkon, nem messze, ahonnan már jól lehetett látni, és figyelte, miként szórakoznak a korabeli fiatalok. Ott járták a jó magyar csárdást a legények a menyecskékkel, micsoda táncház. Majd megszakadt a szíve Ádámnak. Órák teltek el, emberek jöttek-mentek, de ? nem mozdult. Aztán lassan elhalkult a zene, megsz?nt a nevetés, s kialudtak a Vigadó fényei is. Gyors léptekkel átszaladt az úton egészen a Vigadó faláig, majd megkerülve, a hátsó részéhez lopózott az épületnek. Tudta, hogy van ott egy ablak, amely nincs bezárva, csak behajtva, mert az egyik barátja azzal hencegett a minap, hogy ? néha a vigadóba viszi be az egyik lányt, ha esetlegesen kint maradnak a mulatság után. Kinyitva az ablakot bemászott, s gyors léptekkel már ott is volt a táncteremben. Ott volt a lóca is, a fal mellett. Fényesen csillogva a sötétben, akár egy frigyláda. Odalépve Ádám gyorsan ráült újból, hogy nem-e sikerült legénnyé váljon, de nem. A lába most sem érte a földet. Megvakarta a füle mögött a fejét, felállt, és mérgesen nézte a lócát.
– Mitév? legyek, a fene vigye el – s ezeket mondva halkan, keresgélni kezdett valami szerszám után, de nem volt ott semmi, csak üres üvegek, meg pár félig lerágott kalácsmaradék.
Mérge tovább fokozódott, hogy tétlenségében ott áll, s odalépve a lócához megragadta, s egy gyors mozdulattal átfordította, le a földre. Aztán a lábát, ami stabilan állt már mindjárt két évszázada, megfogta, s a lábával olyan er?vel és dühvel tekerte meg, hogy az anélkül, hogy szólni merjen, t?b?l kitört. Aztán látva ezt a gyilkosságot, amit a lócán elkövetett, kicsit lelkifurdalással kísérve, elhagyta a Vigadó épületét és hazatrappolt.
Eltelt egy hét, s Boros Ádám újból elindult, hogy megmérettessen. A Vigadóba már nincs szabály, gondolta, nincs mérce. Büszkén ment végég az utcán, hogy mindenki lássa. Odaérve még a kalapját sem vette le, úgy ment be.
– Ádámka, kis mazsola, mit keresel itt? – kérdezte t?le egy korabéli legény. S majd kezével a fal fele mutatott, oda ahol a lóca állt.
Huuuu, az ördög vigye el, a lóca! Megint ott volt, felújítva a fal mellett, s tán fényesebb volt, mint máskor. Ádám megfordult, és gyors léptekkel elhagyta a termet, szemeib?l a könny is kicsordult, miként hazafele szaladt.
– Nem lesz bel?lem soha legény. Egy kis mazsola maradok mindig – méltatlankodott. Hazaérve letépte magáról a ruhákat, és mérgesen szalad be az apja m?helyébe, ahol aztán szitkozódva csapkodott. Felkapta a nagykalapácsot, és ütni kezdte az üll?t. S az az ütést?l csak úgy visított. Ádám azt akarta, hogy annak is akkora fájdalma legyen, mint most neki. Aztán mikor elfáradt, s már a leveg? után zihálva kapkodott, ledobta a földre a szerszámot, és nekid?lve a falnak becsukta a szemét. Hirtelen valami megszúrta a vállát. Valami a falról leesve a vállára akadt, aztán onnan lecsúszva a földre huppant. A fiú kinyitotta a szemét, és már ordítani akart, mikor is a földön egy kis kézif?részt pillantott meg. Dermedten nézte a szerszámot.
– Micsoda szerszám, Isten dobta rá biztosan – gondolta magában, s már a következ? pillanatban újból az utcán volt. Igyekezve trappolt vissza a Vigadó fele. S mint egy hete, megvárta a zárást, majd újból bemászott a táncterembe. Egy mozdulattal megint megfordította a lócát, s a kis ujjaival lemért három újnyit a lábaiból. Majd anélkül, hogy a fáradtságát érezze, lef?részelte a kimért részeket. A kis darabokat a zsebébe dugta, a f?részport meg összeseperte tenyerével, majd az inge alá nyomta. Még ami maradt a tenyerén, azt csak úgy lenyalta, hogy mihamarabb menjen innen és szabaduljon a b?ntett helyét?l. Hazáig jó párat köpött is a fiú, hisz a szája tele volt forgáccsal, de mit sem számított ez.
Aztán eljött a jöv? szombat. Újból díszbe öltözött, s elindult. Ha most sem sikerül, akkor felakasztom magam – morogta magában, s ezekkel a gondolatokkal tépel?dve ment a Vigadóba.
– Né mán, Boros – szólalt meg egy legény.
– Tán kéne valami? – s nézték a kis embert csúfosan.
– Jöttem a Vigadóba, a héten mintha n?ttem volna – válaszolt büszkén Ádám.
Erre az egyik régi barátja odalépett hozzá, s a fal fele mutatott.
– Hadd lássuk akkor, mit n?ttél te, Ádám – s ezt kimondva a lócához vezette a fiút. A lábai reszkettek, arra gondolt, hogy micsoda szamár volt, mikor lef?részelte a lábakat, mert utána meg sem próbálta, hogy jó-e a pad. S most ha elbukik, akkor nagy szégyen lesz az, ki sem fogja bírni. Lassan leereszkedett a lócára. Ráült, s a lábait stabilan a földön érezte. Igen, a földön voltak a lábai, s nem lógtak a leveg?ben, mint régebben.
– Hozzatok egy jó pohár bort Boros Ádámnak! – kiáltott fel egy legény. Aztán már a cigány is húzni kezdte, s mindenki táncolt, még Ádám is. Reggelig verte a fekete b?rcsizmát. S haza már úgy ment, mint egy igazi legény. Most már csak egy jó menyecskét kellene fogjon magának, f?leg hogy minden lány két fejjel nagyobb nála. Na de ez már egy másik történet.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.04. @ 07:40 :: Thököly Vajk