Fotó Dobó Katalin
kitárul a táj pelyhes öle felhők
csak pamacsokként árnyékolják itt-ott
kitárul a táj pelyhes öle felhők
csak pamacsokként árnyékolják itt-ott
hagyd már a bütyködet vár a kék égbolt
fák törzse-lombja közt táncoló fényfolt
hegyek kúpok nyújtózik erdős fennsík
néz lábad elé a görgeteg sziklák
erkölcstől független idéznek botlást
addig járd le a bokád amíg nem hív
tető alá eső köd őszül a táj
ma még csalóka nyár örül és éled
makk koppan zuhanni készül a halál
a csúcson jár veled a csalfa élet
kitárul a táj pelyhes öle felhők
csak pamacsokként árnyékolják itt-ott
a nap le sem bukik álmodsz és feljő
senyvedt vadrózsák vére holló titok
combok közt rejtezik a duna csillan
felfoghatatlan a csend ha megmozdul
egy kavics apró kődarab hull orvul
szakadékba zaja legott elillan
váratlan vendég siet sötét szobád
ablakából tűnő nyugalmas alkony
mint szárnyatlan madár lopózik tovább
éjbe merül homályosul a balkon
öklömnyi csillag pora ősz fejedre
várostól élettől elválaszt medre
nyújtózik a folyó fakó s vak tükör
csak az ég csak az ég az ég tündököl
álmodban ifjú lábbal sziklás csúcsra
lendület lüktető szerelem terel
lábad remeg kerget új és vad útra
a párod lélegzete halk nesz felel
függöny ereszkedik minden égi fény
felhő szárnyán alszik álom és remény
————————–
Kedves István, központozás nélkül és ötletszerű (nem a mondatjeleket helyettesítő) tördeléssel nagyon döcögősen olvasható, folyton vissza kell lépnyi egy-két szónyit, hogy értelmet nyerjen a szöveg, így olvasva pedig erejét veszíti ez az amúgy jó vers.
Kérlek, központozd. Üdv: NHI
