(meghallgatom)
Te dalolsz, én hörgök,
kitépett torok vagyok,
minden korok istenbarma.
pofon
a nap
hogy felkel
hogy lemegy
hogy van
Nem a szívem,
de a lelkem szakad,
szinte hallom ahogy elpattannak
sorra a rostok,
lassan,
naponként egymás után.
Zöttyen olyankor,
s én a mellkasomhoz
kapok szánalmas-sután,
mintha el tudnám kapni.
És az ott bent, egyre nehezebb.
mehetek
már mennék
tovább
Nincs bennem semmi
emlék,
nem a tegnapok fájnak,
vagy az eljövő,
a ma kínoz,
a most levés,
az a földhözragadt kevés,
mi lennem adatott,
s megtartott magának,
hiába lestem az
eget.
Hé, Isten,
holnap házadba megyek,
kérdőre vonlak,
de míg énekelek,
tudni fogom,
nem figyelsz
és nem látod,
már épp olyan
vagyok, mint a
széttört támlájú játszótéri
padok,
megtapostak, és hiába
vonyítok neked szétszaggatva,
nézz le rám,
legalább festéket
önts, ne legyek
ilyen fakó,
és ne látszanak a hátamon
elnyomott csikkek.
Úgy jövök ki,
ahogy mentem,
szokatlan,
hajlott hátú
gondolat,
nem kelek birokra,
berántom az ajtót.
A felelet:
tapintani
a csöndet.
Nincs eskü,
nagy elhatározás,
csak tudás van,
hogy valami más
lett.
Valami úgy hullott
szét,
ahogy részeg ajkán
a beszéd.
Bólintás csak,
értem.
csak
Végre könny,
csak úgy jött,
csak úgy elkezdett
fájni
az elfogyott hit.
Csak úgy felhasogatott
az este,
összekulcsolta kezeit,
s egyszer csak ott zokogott
bent
a mélyre zárt gyerek.
Ma is üres kézzel
jöttem.
Nem láttam,
mögöttem ugattak
a kutyák,
és zúgott a szél.
Hideg van,
hideg.
a gyerek sír
felnőtt
lehajtott fejjel él
Most valahogy úgy elkapott
a csüggedés,
nem zokog velem az éjjel,
egyedül vagyok
nyomorult.
Augusztus,
toporog a levegő.
Hullócsillagok,
és én azt kívánom
szűkölve,
dögölj meg.
Dögölj meg.
Ha már én nem tudok.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.19. @ 20:29 :: Adminguru
