A flaszterról egyenesen visz be az út a szegényes tanyába.
A valaha jobb napokat látott, mára már szinte düledezőfélben lévő épület Pista bácsi otthona. Egyedül él itt a falu közelében, már tizenöt éve. Asszonyát valami nyavalya vitte el, hát itt őrzi az emlékét.
Az a fajta parasztember ő, akinek nincs egy rendes ruhája, mindig szakadtan jár, nem figyel magára. De annál inkább figyel az állataira. Lassan, sok munkával, évről évre növeli a szarvasmarha állományát. Reggel, mikor felkel, azonnal kimegy közéjük, beszél nekik, gyönyörködik bennük. Értük él, nekik dolgozik. Tudja, mása sincs, és jó befektetés a szaporítás.
Van hová nyúlni, ha baj lenne, van miből pénzt csinálni, ha a szükség úgy hozza.
Józsi, az állatorvos jól ismeri már Pista bácsit. Ha útja arra vezet, belátogat a tanyába akár hívatlanul is. De a mostani szabályzók miatt van oda hivatalos útja is elég, mert hisz számba vannak véve a marhák, meg kell billogozni, regisztrálni minden újat.
Ha szükséges, az elletésnél is jelen van.
Meg aztán bizonyos védőoltásokat is be kell adni időnként, ha a feljebb való hatóságok úgy gondolják.
Pista bácsi mindig örül, ha megtiszteli a Doktor úr, ilyenkor kézfogás előtt rendszerint beledörzsöli kezét a piszkos nadrágjába, és nagy tisztelettel még jobban meghajlítja a munkában egyébként is meggörnyedő hátát.
Hetvenöt éves, de életében még soha nem tétlenkedett. Nehéz sorsa volt, mint mindazoknak, akiknek a föld nyújt egyedüli megélhetést. Az egészséges, jól fejlett marhaállomány már tizenötre felszaporodott, és vannak hasasak megint. A termés ugyan elég gyenge volt a szárazság miatt, de a takarmány, és a széna, talán kitart tavaszig. A hidegek beálltáig meg kinn legelhetnek a tanya körül, addig kevesebb is elég a bent lévőből.
A minap, ahogy éppen itatja a marhákat, egy fekete, puccos autó gördül be a tanya udvarára.
Pista bácsi már törli is a tenyerét a nadrágba és indul a vendégek elé.
Két jól öltözött úrféle száll ki, iratokkal a kezükben.
„No, ezek hivatalos személyek lehetnek” — gondolja a gazda.
Illő módon köszönti őket.
Azok bemutatkoznak, így megtudja, hogy a látogatói a Közegészségügyi és Járványügyi Hivatal kiküldött munkatársai. Azért jöttek Pista bácsihoz, mert az a feladatuk, hogy a körzetben keressenek fel minden állattartót. A listát a helyi állatorvostól kapták, így jutottak erre a tanyára is.
Pista bácsi megnyugodott, ha már a Józsi doktor irányította őket ide, akkor ez rendjén van.
Szóval, a körzetben valami betegség ütötte fel a fejét a szarvasmarhák körében. Ezért a hivatal azt az utasítást adta, vizsgáljanak meg minden egyes állatot, nem fertőződött-e meg. A vizsgálatnak nagyon pontosnak kell lenni, ezért az állatkórházba szállítják az állományt. Ez semmi pénzébe nem kerül Pista bácsinak, hiszen az ország érdeke, hogy megállítsák a járványt.
Csupán azt kérik, holnap reggelig ne etessen, ne itasson, mert hatra itt lesznek a marhaszállítókkal.
Mire igazából megéheznének az állatok, már vissza is hozzák őket.
Még előkerestetik az öreggel az adatokat, a papírokat a regisztrálásról, hogy feljegyezhessék teljes pontossággal az állatállomány létszámát, a miheztartás végett. Igaz, nem kellett ezt papírról megtudni, ott volt az Pista bácsi fejében, hisz azzal feküdt, azzal kelt, számolt, tervezett.
A hivatalos személyek megnézték az állományt, és nagyon megdicsérték az öreget, hogy igazi jó gazda, látszik a jó húsban lévő állatokon, hogy majd kicsattannak az egészségtől.
Hej, de jól esett ez a sok keserves munkáért kapott dicséret!
Aztán elővették a papírokat, csak a mennyiséget és személyes adatokat kellett beírni az előre elkészített formanyomtatvány megfelelő rublikáiba… Na meg aláírni, „nehogy több marhát követeljen vissza Pista bácsi, mint ennyit elszállítanak” — viccelődtek az iratosok.
Jót nevettek ezen.
Másnap reggel meg is jelentek, és igazi, jó nagy marhaszállító autókra fel is pakolták rövid idő alatt az összes meglepett kérődzőt.
„Hiába no, van ezeknek gyakorlatuk” — bökte meg zsíros kalapját a gazda.
Még odaszóltak neki, hogy jó három órahossza múlva itthon legyen ám, mert lepakolják az udvar közepére a csordát, aztán elindultak a teherautók.
„Még szép, hogy itthun leszek” — dünnyögött az öreg. „Hun lennék máshun… csak ne talájjanak betegséget.” — sóhajtott.
Megfrüstökölt kényelmesen, fölsöprögette, fölgereblyézte az udvart, mert össze-vissza szántották azok a nagy gépek.
Hadd lássák, mikor visszajönnek, rendben tartja ő a portáját!
Aztán várt. Várt egész nap. Várt egész éjjel. Reggel már a kövesútra is kiment, és kémlelődött, hátha messziről meglátja őket. Csak nem tévedtek el?
Fél nyolc fele lefékezett a kocsijával az Imrehegyről Kecelre bejáró egyik rendőrgyerek, látva az öreget. Jól ismerték egymást, hát köszöntötte.
— Jó reggelt Pista bátyám! Mit bóklászik maga az út szélén ilyenkor? Csak nem, hogy elveszített valamit?
Látta a szokásosnál is görnyedtebb testtartáson, valami nincs rendben.
Bizony nem volt rendben. Sorra elmondta az öreg — akkor már reszkető hangon — a történteket.
Gyanús volt neki, nagyon gyanús, hogy valami baj van.
De igazán akkor tudta meg, mekkora, amikor hamarosan megérkeztek a faluból a rendőrök, és még alaposabban kifaggatták arról, amit reggel elmondott egyiküknek. Azok csak csóválták a fejüket és sajnálat volt a szemükben.
Akkor Pista bácsinak eszébe ötlött:
Hát van itt papír! Itt hagytak egy példányt a papírokból, amiket aláírattak vele! Az majd igazolja az elmondottakat, majd az tisztázza a dolgot, majd az elvezet abba az állatkórházba.
Megnézték.
Szabályos adásvételi szerződés volt a szarvasmarha állományról.
Az eladó neve, adatai mind pontosak, a vevő adatai hiányoztak.
Aláírás rendben.
— Rohadt mai betyárok! — sziszegte dühösen az egyik rendőr.
A hetvenöt éves öreg, mikor felfogta a tényt, hogy meglopták, kirabolták, könnyes szemmel csak ennyit tudott mondani:
— No, kezdhetem előrű! — és köpött egy nagyot az udvar közepén…
2010. 03.03.
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. október 15., csütörtök, 18:47
Legutóbbi módosítás: 2009.10.15. @ 16:47 :: Fitó Ica