Magad maradtál magadnak öreg,
síkságok sárgulnak sívón össze,
hegyek halódnak, megdülöngenek.
A megélt időd semmihez kevés,
a pulzus gyorsabb, döng a szívverés,
ország dülöng körötted – pártra-párt,
s te bámulod a Göncöl csillagát.
Míg eltéblábolgat az Isten itt,
a vadkörtefád gyümölcsét verik,
kikezd bennünk a böjtölt gyűlölet,
s derékegyenes járást nem követ
az orrvérzésig hajlított tömeg.
A tartás görnyedt – prés között a szó,
ki véli köztünk, mivé lett a rend,
mi igazi, s mi igazítható,
s hogy törvényeink között hogy teremt
illő jövőt, viselhető jelent
egy kuka mellé vetett hintaló
– szólok, pedig létezni úgy merek,
mint októbertől menekült gyerek,
havas eső, halott játszóterek
– varjú kering a felhő ég alatt,
s az égből kásás pelyhek hullanak.
*
Október hója tép szelet,
az ősz telet kezd váltani,
befehérül a képzelet,
minek a csöndet bántani,
a semmit kútba mártani,
és minek elkiáltani,
hogy nincs a szón már ékezet,
minek a hittel játszani,
minek görcsölni két kezet,
a nyár, a nyár már odavan,
október hója tép szelet.
*
Az összetépett papírlapok,
a fehér csuhájú tél,
a tolongó szavak összegubancolódott
garmadája,
a próbatétel egy mondat kifeszítésére
– aztán a csomók kibogozhatatlan görcsei,
a magára maradt erőlködés
lélegzetnélküli sóhajtásai,
a színek kavalkádja után
a vég nélküli fehér.
Október bevégeztetett.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.16. @ 20:05 :: Böröczki Mihály - Mityka
