Gúnyosan kacagja le mindenki azt a napot, mikoris a Nemeslaki-család megjárta a pénzváltással járó bajokat. Na de hát, azért van ez így, hogy ne a saját hibánkból tanuljunk, hanem a máséból. Pontosabban a más kárán.
Senki sem szeretett volna az öreg Káritás helyében lenni azon napon, mert az a kevés ősz haja is megfehéredett, amire eddig esetlegesen büszkén tette rá a kalapját.
Szóval… Ott állt az a vakolatlan téglaház az utcában, nem a főúton, de nem is valahol a falu vége fele, inkább amolyan középfekvésű helyen, ha a társadalmi létrára építették volna.
A nap nem volt sehol, már legalább három napja. Csak beborulva állt a mennyezete a falunak, s még azok sem tudtak gyönyörködni az árnyékukban, akik esetlegesen eddig megtették ezt. Furcsa időszak volt ez az embereknek, hiszen a lej értéke megváltozott a valutapiacon, azaz levágtak belőle négy zérót.
Délelőtt lehetett akkor, s mintha esőre állt volna, mikor megjelent egy nagybajuszos, fekete karimájú, kalapos cigány a Nemesilaki-család portáján. Hóna alatt egy darab csatorna volt, amit büszkén tartott magánál, s peckes lépéseitől a hasa — vagyis inkább nevezzük pocaknak — csak úgy lötyögött erre-arra.
— Hacso gyüvesz! — szólt rá a csatorna darabbal besétáló ember, éppen az udvaron tartózkodó Nemeslaki Káritásra.
— Mit mond? — szólt vissza az öreg, s nem csak azért, mert esetleg nem értette azt, amit neki mondott a cigányember, hanem a füle sem volt jó már.
— Az Isten álgya mëg kándët, mëg az egísz csalággyát, szórjon magukra é bíkessígët. Látom el köll itten é az új csatorna. Hin itt sukar csatorna!
Karitas csak nézett vissza a jövevényre, s megörvendve elindult a konyha fele.
— Böske! Böske, gyere mán ki, mer van itt valami csatornás embër! — kiáltott az öreg, s a feleségét leste, mikor jön már elő a hangjára.
— Ki van ittő! — ordított vissza az asszony, s kilépve a tornácra, nagy szemekkel bámulta a jövevényt.
— Nem vëszünk sëmmit… Nem këll — mondta tovább hamargatva az öreg mama.
Erre aztán a csatornás ember odafordulva a mama fele, felemelte az eddig oly gondosan ölelt, és féltett fényes fémdarabot a hóna alól.
— Ne gondojják maguk é, hogy én rosszat akaró vagyok. Bëcsületës om manus hom. És a csatorna likas a házukon, úgy látom, és itt a szíp csatorna. Hin itt sukar csatorna, puro. Mëg van cserélve egy pár óra alatt. Itt van künn a fiam, s véle gyorsan megcsináljuk, ha köll. Acselo üzleto? — kérdezte a cigány.
Megvakarta a fejét Káritas én Böskére nézett, majd megszólalva visszafordult a csatornáshoz:
— Nem értëm… Beszijën magyarul, me én ezt nem értëm. De mintha a csatornánkat cserélné lë. Asszem Böske, hogy ez arrúl beszíl.
— Igën, puro. Igën, azt-azt — bólogatott vissza a csatornás. S ezt megtéve megigazította a kalapot a fején.
— Mëg kéne várni, míg hazagyün Lajos a munkából. Ő tuggya, mit akar — szólalt meg Böske, s összetette a két kezét.
— Hát ha nem köll, akkor mëgyëk tovább bácsi… És alá szógája kendët — de ezt mondva még közelebb lépett az öreg emberhez , majd a kezébe nyomta a csatornadarabot.
— Fogja csak mëg, micsoda minősíg, száz évig is eltart, ez olyan vas.
Tapogatta az öreg és jólesett neki, hogy a kezében tarthatja a csatornadarabot. Majd felnézett a régi csatornára, mi már eléggé rozsdásan állt, de még rendületlenül tartotta a vizet az eresz alatt.
— Csinátassuk mëg, Böske — mondogatta száját húzva az öreg. — De menyibe kerül, mer az mán a fontos, sokat nem adok — hebegett tovább nagy szemekkel.
— Nem sok ez puro, csak 500 lej métëre, hakergyen — ajánlotta a cigányember, s oly annyira magabiztosan, mintha ő maga találta fel volna a csatornát. Vagy ha nem is a csatornát, akkor magát a vizet.
Káritás elmosolyogta magát, és boldogan fordult oda Böskéhez.
— Hallod, csak 500 léj métëre, aprópínz ez, mëgiri. Kezdhetnek is hozzá, aztán rëndëzzük majd vígesztivel.
— Nana! — szólalt meg a csatornás ember megint. — Mi komoly vállalat vagyunk ám, puro. Ha köll, itt írja alá, s akkor mëg is lësz — és erre már elő is vett egy szerződéshez hasonló papírt a zsebéből, ezt odanyomta az öreg elé, majd egy tollalt is adott a kezébe.
— Hun köllő — kérdezte az öreg, s miután megmutatta neki a helyet, ahova a nevét kell írja és elolvasta a papírban megfogalmazott szöveget, alá is írta azt.
Nem telt bele fél óra, és már a régi csatorna a földön volt. Még megjelent három alak, kik a munkában segédkeztek, hogy mihamarabb meglegyen.
Káritás ki-kinézett rájuk, s még egyszer egy jó pohár borral is megkínálta a munkásokat. Az új csatorna pediglen gyorsan, egymás után már ott is volt az eresz alatt.
Szinte már be volt fejezve a munkálat, mikor megjelent Lajos, Káritás fia. A munkából jött meg, s már mésziről észrevette, hogy a házuknak létrák vannak támasztva.
Ahogy belépett a portára, már érdeklődően, de aggódóan kérdezte az apját, hogy mi történik a ház körül.
— Mi van itt, édesapám, mi történik? — s ámulva nézte az új csatornát a fiú is.
Az öreg büszkén megállva előtte, mutatta a papírt, mit alá irt, s hogy micsoda jó üzletet kötött a mai nap.
Lajos elmosolyogta magát egy pillanatra, de az csak egy pillanat volt. Akkor hirtelen a szíve hevesen verni kezdett és vérnyomása felszökött a magasba. Még szerencse, hogy életerős férfi volt, mert könnyen kaphatott volna szélütést is.
— Apám! Maga vén lökött, mihaszna öreg! Mit csinált! — kiáltott fel Jajos.
Az öreg egy pillanatra mozdulatlan maradt, de aztán mérges szemekkel, mintha kérdezni akarna mimikából, nézett vissza a fiára.
— Nézze mán, egy méter 500 lej — kiáltott fel a fiú újból.
— Na és, annyit mëgir, te mihaszna. A nyugdíjam mëgvan nígymillió te — vágott vissza Káritás.
— A maga nyugdíja csak 400 lej, papa. A múlt héten levágták a nullákat. Most már csak ez az új pénz van érvényben! — ordított Lajos.
Megvakarta az öreg a fejét. Igaza volt a fiúnak. Na de ott van még kint az utcán a csatornás. S erre gondolva gyors léptekkel siettek ki mind a ketten.
— Hajja kend é!? Ez a pínz, amit ki köll fizëssek. Ez új pínz é?
A csatornás megpödörte a bajuszát, s a létra tetejéről csak legyintve válaszolt. De azt is csak úgy háttal.
— Hát ez a pénz tudja kend, a loveta, ami most érvényben vala. Tudja ezt maga is…
Mérges lett az öreg Káritás. Odaugrott a létra alá, s egy hirtelen mozdulattal megfogva, elkezdte rázni azt. Esne lë ez a rabló és törné ki a nyakát — gondolta magában. — Így béhúzzanak a csőbe, mikor még a fogságba së tudtak bécsapni engëm a sëhun.
— Azonna’ hagyják abba, szëdjík lë és vigyík e a vasukat! — ordította.
De ezt már nem nézték jó szemmel a munkások sem, és sorban mind-mind leugráltak az öreg elé.
Gyorsan lejött a nagybajuszú is, hogy lássa, mi a gond.
— Bëstë lë, há mingyár bé van fejezve, bácsi — szólt nyugodt hangon.
— Szëdjítëk lë most, nem köll — szólt vissza az öreg, kinek szemei egyre jobban hasonlítottak egy olyan valakire, kinek mindjárt felakad az. És leesik az álla.
— Hát pedig ezt már ki köll fizetni, puro. Há tecinez, ha nem — mondta mérgesen a csatornás főnök, de úgy, hogy még a pocakja is belerezdült.
Ideges lett az öreg, majd szívszélütést kapott, de ekkora már megérkezett Lajos is a rendőrrel. Észre sem vette senki, hogy az imént eltűnt, s ahelyett, hogy veszekedjen, inkább a törvényre bízta magát. De hiába a törvény, a papíron rajta volt az öreg aláírása. Amit be is ismert, és abba bele is volt foglalva, hogy a munkát ki kell fizetni. Hivatalos szerződésnek nézett ki. Persze az udvarban köttetett, de már a munka szinte megvolt.
A rendőr nem volt mit tegyen, a csatornásnak adott igazat. Az egyessíg az egyessíg.
Így aztán a Nemeslaki-család kifizette a munkálat nagyját. Azért a nagyját, mert ennyi volt a pénz a kasszában. A maradékot, meg szalonnában adták oda. Jó volt az is a nagybajuszos csatornásnak.
A házon most új csatorna van, csak egy méter hiányzik belőle, mert arra már nem volt idő befejezni. De az árából, amit erre fizettek, jutott még volna a fél utcának is. Azóta sem járt erre a nagybajuszos, hisz van elég hely még az országban, ahol köll a csatorna. Ahol meg nem köll, ott meg lecsepeg a víz a földre.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.17. @ 07:21 :: Thököly Vajk