19.
Menit ismerősként fogadták. Helyet szorítottak az ebédlőben számunkra. Ettünk, ittunk, és az ebéd befejeztével mi is beálltunk segíteni a többiek kiszolgálásába, meg a pucolásba. Vagy három felé, amikor mindennel végeztünk, lementünk az uszodába hűsölni.
– Nagyon régen jártál erre, Meni. Ha jól emlékszem, közvetlenül a háború kitörése előtt pár héttel.
– Jól emlékszel Doron. Akkor még én is csak tényleges időt szolgáló baka voltam, tele tervekkel, többek közt egy olyannal, hogy ha leszerelek, csatlakozok egy új csoporthoz, és itt telepedek majd le.
– Vártunk is. Mondd, tényleg miért nem jöttél vissza, hiszen számítottunk rád, illetve rátok. Mert nem egyedül voltál itt, hanem egy lánnyal. Ha nem tévedek, Hanának hívták.
– Igen.
– Na, mesélj, miért gondoltad meg magadat?
– Hosszú, de ha nem untatlak vele, akkor most elmondom. Szokványos katonatörténet, amiből van sajnos bőven.
– ’73 tavaszán osztottak be a felderítéshez, és akkor kerültem a mostani helyemre, az Éjlát melletti bázisra. Nem nagyon akartam odamenni mivel a légierő és ezen belül is a légi felderítés nem túlzottan érdekelt. De kiválasztottak, mert ismert volt a rajongásom a fotózás iránt. Egy kéthónapos kurzus elvégzése után bele is kerültem a sűrűjébe. Már nyáron egy olyan információ halmaz feldolgozásába kezdtünk, aminek nem tulajdonítottak akkor jelentőséget. Bizonyára emlékszel, hogy abban az évben volt egy általános mozgósítás. Minden épkézláb embert behívtak, mert egyiptomi támadástól tartottak. Az információ tévesnek bizonyult, és egy halom pénzt dobtak ki a gyakorlatra. Dádó, az akkori vezérkari főnök hiába bizonygatta, hogy előbb–utóbb háború lesz, senki sem akarta komolyan venni a fejesek közül. Kis híján minket is lebénítottak, hogy semmi szükség a nagy hajcihőre, de aztán egyre–másra küldtük az olyan adatokat, képeket, amiket nem lehetett már a papírkosárba dobni. A Csatorna teljes hosszában a micrik/egyiptomiak/ csapatösszevonásokat hajtottak végre. A mi értékelésünket elfogadták ugyan, de nem akartak „pánikot” kelteni. Jó darabig csak belső körökben mozgott az anyag. Végül Dádó döntésre terjesztette fel. Az akkori gazdasági helyzet nem volt éppen a legrózsásabb, és nem akartak feleslegesen megint egy vagyont kidobni az ablakon. Mindenki hajtogatta a maga érveit, mint ahogy az lenni szokott. Az egyik érv szerint szokványos gyakorlat az egész, amit nem kell komolyan venni. Azért volt ez meggyőző érv, mivel közelgett a ramadán, az arabok egyik legszentebb ünnepe. Mivel ilyenkor a hívők csak napszálltával ehetnek, a józan megfontolások semmi esetre sem tartottak arab támadástól. Elvégre egy éhes, szomjas katonasággal nem lehet támadásba kezdeni. A véletlen úgy hozta, hogy akkor volt nálunk is Jom Kipur. Minden értékelő azon az állásponton volt, hogy kipoentirozzuk a dolgot, nem kell támadástól tartani. Szerencsére azért volt néhány szkeptikus ember, akik azt mondták, hogy fel kellene függeszteni a szabadságolásokat, hogy maradjon némi ember a környező bázisokon. Mire leért a parancs a bázisokra, addigra az állomány nagy része már útban volt hazafelé az otthonába.
– Ezeket, a részleteket tudjuk – szakította félbe Doron. – Folytasd.
– A parlamenti képviselőket megkérték, hogy mindenki adja meg az elérhetőségét, ha mégis baj történne, akkor hol lehet elérni őket. A központban, a Kirján ugyanezt tették. Hanával még a bevonulásom előtt ismerkedtünk össze. Sajnos a sors úgy hozta, hogy nem lehettünk egy bázison, még közel sem voltunk egymáshoz. Ő, túl az alapkiképzésen elvégzett egy kurzust is, lekerült a Szinájba egy páncélos alakulathoz, ahol mint kiképző teljesített szolgálatot. Előzőleg persze a Nahal valamelyik itteni településen, mint kibucnyik volt. Mikor nekem volt szabadságom, meglátogattam a bázisán. Veled is akkor ismerkedtem össze Doron.
Doron nagyokat bólogatott.
– Egy hosszabb szabadság alkalmával eldöntöttük, hogy összeházasodunk. Itt telepszünk le mi is. Miután lekerültem a Bikat ha Jaréachra, nem volt olyan hétvége, hogy ne találkozzunk, nála, vagy nálam. Készültünk az ünnepekre. Újévkor együtt vettünk ki szabadságot, és akkor mutattam be a szüleimnek. Megbeszéltük, hogy Jom Kipurkor hozzájuk megyek a kibucba. Azt el sem tudtuk képzelni, hogy esetleg nem kaphatunk eltávot. Én ugyan mondtam neki, az új híreket, amikről persze ő is tudott.
– Ezeken kár is gondolkodnod –mondta. – Senkit sem fognak megakadályozni abban, hogy hazamenjen szabadságra. De ha még is bent kéne maradnod, akkor telefonálj. Én biztosan, ki tudok majd menni, és akkor lemegyek hozzád. – Ember tervez és a sors meg végez. Én aggódtam a szabadság miatt, és persze pont nekem nem lett problémám a hazautazás. Hana maradt a bázison. Cserélt valakivel, aki nem tudott haza menni Újévkor. Mikor beszéltünk telefonon mondtam neki, hogy nem utazom haza, hanem lemegyek hozzá. – Szó sem lehet róla! Legyél csak a családdal. Majd ünnepek után bepótoljuk, ami elmaradt. – Haza is utaztam persze. Az utolsó értékelések pedig aggodalomra adtak okot. És sajnos bekövetkezett, amitől néhányan féltek és tartottak. Teljesen váratlanul érte az országot a támadás. Az emberek vagy otthon, vagy a templomokban voltak. A mozgósítás döcögve indult be. Először a televízión keresztül, majd később rádión. Fejetlenség tört ki, mert az ortodox lakosság nem akarta elfogadni a tényt, hogy veszélyben van az ország, és gátolni próbálták a katonákat abban, hogy mielőbb eljussanak a bázisukra. Persze nekem először Hana jutott eszembe. Próbáltam hívni telefonon a bázisát, de nem sikerült kapcsolatot teremteni velük. Én is útnak indultam a bázisomra. Szerencsére nem volt gond, hogy repülővel menjek. Szerettem volna lejutni hozzá, de egy gép sem indult már arra a környékre. Egyáltalán nem mehettem volna oda, bármennyire akartam, mivel a mozgósítás az én bázisomra szólt, ahol megérkezésemkor már teljes készültségben voltak. Szünet nélkül szálltak le–fel a harci gépek. Volt olyan egység, akik már három bevetésen is túl voltak. Érdeklődtem persze, mi a helyzet a Csatorna környékén, de senkitől sem kaptam biztos adatokat. Mindenki csak annyit tudott, hogy a Csatorna egész hosszában hidakat vertek az egyiptomiak, és több ponton is átkeltek. A védelmi vonalainkban alig volt katona. A híres Bár Lev vonal szinte percek alatt elesett. Az ott lévő katonák vagy fogságba estek, vagy meghaltak. Egy nagyon kis részüknek sikerült elmenekülni. Az előretörés szinte akadálymentesen ment, az ellenség előzetes tervei alapján. Hanáék bázisáról semmi hír nem érkezett. Egyesek úgy tudták, megadták magukat, és fogságba kerültek. Nem voltam soha sem vallásos, de most csak arra kértem az Istent, hogy csak ne történjen semmi baja. Napokig voltam teljes kétségek között. A légi fölényünk hiába volt meg, nem bírtunk tényleges eredményt elérni. Sikerült ugyan egy darabon megállítani őket, de már szinte az egész Szinájt ők uralták. Saron ekkor megtagadva minden parancsot, egy váratlan fordulatot hajtott végre. Sikerült az ellenség hátába kerülnie és ezzel megfordította a vesztes helyzetet. Bekerítette a micrik második és harmadik hadosztályát. Egy nap alatt vagy nyolcvanezer egyiptomi katona sorsa függött tőle. Északon a szír támadást sikerült ugyan megállítani, de ennek ellenére a helyzet nem volt kedvező. A Golán egy részét ők uralták, és az ágyúikkal már lőtávolságra voltak a Kineret menti városoktól. Az ejtőernyős divíziónk és a goláni egység csak nagy véráldozatok árán tudta visszaverni a szíreket. Egy hét után fordult a kocka. Szinte az összes arcvonalon ellentámadásba tudtunk lendülni. Az arabok tűzszünetet kértek az UNO–n keresztül. Hanáról semmi hírem nem volt. Csak annyit tudtam, hogy még a támadás első óráiban elesett a bázisuk. Az ott levők további sorsáról semmi hír sem volt, még ennyi idő elteltével sem.
Akik eddig hallgatták Meni beszámolóját, feszülten figyeltek tovább. És Meni folytatta.
– Felhívtam Hana családját is, de nekik még kevesebb és nem megbízható értesülésük volt. Úgy tudták, hogy sikerült visszavonulniuk, valahol a Szinájban próbálták meghúzni magukat és lehetséges, hogy tudtak csatlakozni Saron támadásba lendülő alakulataihoz.
Aztán sajnos fény derült mindenre.
Az egész bázison, ha talán ötven ember volt. Az ünnep beállta előtt még egy focimeccsre is futotta. Aztán megjött az ünnep, és vele együtt a végzet. Teljesen esélytelenek voltak, mégis felvették a harcot. Két részre szakadtak. Az egyik csoport próbálta feltartóztatni a támadást és elterelni a figyelmet a menekülőkről. Végül az egész kudarcba fulladt. Akik feltartóztatni próbálták az áradatot, mind meghaltak. Akik menekülésre fogták, azok többsége is. Bekerítették őket és esélytelenekké váltak. Hárman vagy négyen fogságba kerültek, de a sorsuk sokáig ismeretlen volt. Már csak a holttestüket adták vissza, amikor sor került a fogolycserére.
– Ha én ezt tudtam volna – szakítottam meg a beállt csendet az elbeszélésben –, nem egyezem bele, hogy pont erre jöjjünk.
– Ugyan már, hagyd Avi! Ez sajnos egy életre kitörülhetetlen emlék marad bennem. Teljesen mindegy, hogy hol vagyok. Az események emléke mindig is megmarad. Még annyit, hogy szerintem nagy baromságot követtünk el akkor. Akármennyire is feszült volt a helyzet, nem kellett volna leállnunk. Délen 101 km–re voltunk Kairótól. Bármikor kikényszeríthettünk volna jobb feltételeket a micrikből. Talán még egy békeszerződést is, ami tartós békéhez vezetett volna. Nem lett volna szabad megállnunk. Kissinger ide, az oroszok meg oda. Az orosz úgyis ki fog vonulni a térségből. Ezt az újabb vereséget már nem bírja ki a nagy „barátság”, semelyik részről sem. Északon sem kellett volna megállni. Ott is szinte egy köpésre voltunk Damaszkusztól. És most ugye tűzszünet van, de ki tudja meddig.
– Meni! Nekem és az itt élők legtöbbjének is ugyanez a véleménye. Nem eléggé használtuk ki a győzelmet. Talán többet is ki tudtunk volna csikarni belőlük, mint ezt a tűzszünetet, ami bármikor ismét háborúba mehet át.
– Tudjátok, most ennyi idő után talán hülyén hangzik, de azt mondom, ahogy a ruszkik teljesen eltűnnek a térségből, meg fogunk tudni egyezni a micrikkel.
– Miből gondolod? Szadat más, mint az eddigiek? Ő is csak egy, a sok közül.
– Pedig én azt mondom, hogy lesz még rá módunk és csak rajtuk meg rajtunk fog állni.
– El tudod képzelni, hogy ebben a felállásban, ami most van, meg is tudunk velük állapodni? Nem fogják majd azt követelni, mint eddig is, hogy vonuljunk ki és adjuk vissza az összes területet. Az egész Szinájt és persze az összes települést is, beleértve ezt is.
– És miért ne adnánk vissza, ha cserében nem lesz több háború? Én, ha garanciát adnának, holnap elmennék innét. Benne van az erőm, a verejtékem mindenben, de ha egyszer megszűnik az örökös ellenségeskedés, öldöklés, azonnal visszaköltöznék a Negevbe.
– Naiv vagy Doron. Ez annak a hülye sakálnak, az Avinérinek a dumája. Mondd, hogy kivonulunk és visszakapják az egész Szinájt. Be is fogják tartani az ígéretüket? Ismered ugye a mondást? Legjobb arab, a föld alatti.
– Ha így állunk hozzá. Akkor ne csodálkozzatok, hogy ők is hasonló véleményen vannak.
– Gondolod, rá tudnád venni az összes telepest, hogy itt hagyjon mindent és elhagyja a területet? Itt hagyja a megművelt földet, a házakat és mindent? Álmodsz csak, ugye?
Elmérgesedett volna a vita, ha Meni nem vet véget az egésznek.
– Jobb ezt tovább nem feszegetni. Én nem élek itt, de ugyanúgy érzek, mint az itteniek. Nem hiszek abban, hogy egyszer valaha is béke lesz köztünk, és az arabok közt. Túl nagyok az ellentétek. Náluk nincs demokrácia, nálunk van. Náluk a nőknek mai napig egyáltalán nincs semmi joguk. Nálunk van. Soroljam még tovább? Én is ugyanúgy gondolom, mint Doron, csak tudom, hogy kicsi az eshetősége ennek. Ha akkor ott a 101–es kilométerkőnél, nincs ott az orosz, talán megállapodtunk volna velük.
– Fura vagy Meni, Egyik percben azt mondod igen, lehet talán megállapodás, a másikban meg cáfolod.
– Miért? Talán nem így van? Szerinted van, illetve lesz megoldás?
– Kettőn áll a vásár Meni, ezt te is tudod. Mi tennénk a nagyobb engedményért. Először nekik kellene kezdeményezni a tárgyalásokat és a békeszerződést. Gondolod, hogy Szadat bátor lesz, veszi a kockázatot, hogy különbékét köt velünk? Én nem hiszem. Túl sok most is az ellensége. Nem akar magának több gondot, mint ami van. Na meg nem szeretne fűbe harapni mint Huszi nagyapja. Ő is szeretett volna annó Goldával megegyezni. Titokban találkoztak Jeruzsálemben, aztán Abdullahot meg is késelték.
– Huszi meg bosszúból, vagy félelemből, ’67 szeptemberében kiebrudalta a palesztinokat Jordániából. Azóta stukkert tart a párnája alatt, és csak olyan repülőre ül fel, amit ő maga vezet.
– Mégsincs béke velük. Igaz, nyugság van azon a határunkon.
Lassan kezdett elmúlni a nagy hőség. Nap alacsonyabbra ereszkedett.
– Köszönöm a vendéglátást Doron – kezdett búcsúzkodni Meni. – Ideje lesz indulnunk. Estére szeretnék a bandával Ofirán lenni.
– Meni, gyere máskor is, akár egyedül, akár ugyanígy. Nálunk mindig szívesen látott vendégek lesztek.
Összekürtöltem az embereket és elindultunk. Pusztán csak a térképből tudtam volna tájékozódni, de Meni továbbra is ahhoz ragaszkodott, hogy konvojban utazzunk. Kora este érkeztünk Ofirára és egyenest a tengerészet bázisára mentünk. Mintha csak számítottak volna a jövetelünkre, mert bulira készülődtek.
– Éjfélig maradunk – adta ki a parancsot Meni. – Ha látni akarjuk a napfelkeltét a Szináj hegyén, akkor oda is kell érnünk. A hegy lábától jó másfél óra az út. Mose avenu/Mozes apánk/ is elég nehezen ért fel, és vissza még nehezebben, a két kőtábla miatt, amit aztán újra írhatott, mert dühében hozzávágta az aranyborjúhoz. Szóval, mulathattok, cincoghattok, de éjfélkor indulás.
Páran húztak a szájukat, sőt volt, aki meg is jegyezte, hogy ez az egész rosszabb, mint egy erőltetett menetgyakorlat. Meni eltűnt valahova. Szinte egész este nem láttuk. Csak találgatni tudtunk, hogy most kidőlt–e és elment pihenni, vagy valakivel találkozott. Én is el szerettem volna menni aludni, na de ha az ember tervez, az nem biztos, hogy úgy is alakul. Már indulni készültem, hogy keresek egy csendesebb helyet, ahol esetleg leheveredek, amikor valaki átkarolta a nyakamat. Éppen akartam volna egy ellenfogást alkalmazni, amikor megszólalt a kezek tulajdonosának ismerős hangja.
– Lemaradtál, mint a borravaló, és lassú is vagy. Azt már nem akarom felhánytorgatni, hogy péntek óta szinte semmit nem foglalkoztál velem.
Persze, hogy Sosi volt.
– Ez most szemrehányás? Nem nagyon volt magamra sem időm, nemhogy rád. Meni eléggé rendes tempót diktál.
– Azért jutott volna rám is, meg magadra is idő. Rafi Nelsonban például. Ott meg is lettél örökítve.
– Szóval te voltál a fotós?
– Én is többek közt, de Gidon a ludas mindenért. Nagyon jól összejöttek Dáliával. Persze nem tudja, hogy Ben lánya, de nem hiszem, hogy gondot csinálna belőle. Mikor öltöztünk át, készített pár aktfotót, mint lesipuskás. Észrevettük és mondtam neki, ha nem akar balhét, akkor rólatok is készít hasonlókat. Majd a bázison elő is hívjuk őket.
– Persze, nem munkaidőben, ha lehet, mert amilyen ügyes kezűek vannak köztünk, még elküldik felsőbb helyekre is. Most akkor pótolnom kell azt a pár napot ugye?
– Nem muszáj, ámbár…
– Sos! Valahogy nincs kedvem táncikálni, meg inni és hülyülni. Ha neked van ehhez kedved, akkor nem tartalak vissza. Én most keresek egy nyugodt helyet, ahol senki sem lát. Még sok minden vár ránk holnap hajnaltól.
– Én tudok egy ilyen helyet. És ha jól osztjuk be az időnket, akkor mindenre jut majd – mosolygott rám sokat sejtetően.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Avi Ben Giora.
