S?ríteném az ?sz vörösét
múltid?k megmaradt zöldjét,
átmenetek és áthalások
irigyen sárga változásait
egyetlen mosolyba.
Tenném eléd.
Lásd!
Nem hiába olyannyi évek
spirálban, körforgásban,
kötélmászásban,
szamárként fokolva létrát mindig föl,
mindig feléd.
S?ríteném a megmaradt fényt napjaimból
tenyérbe bújtatható
gömbaranyba.
Végiggurítanám vállad
gödrös útjain,
terelném jobbra, balra,
kiötlenék, meg költenék hozzád
legalább két-három ódát,
olyan tehetségemhez szabottat,
nagyokkal nem vitatkozót,
bátortalant, téged képekbe álmodót,
és minden adandó alkalommal
el is hallgatnám el?led összes soruk.
A skála hangjait s?ríteném,
ötöt kihagynék,
csak a régi polbeat-énekes
három alapját hagynám oszlopul,
sírjon, vagy nevessen,
rejtsen háromhang’ egyhangúságba,
születés, élet, halál.
Ma már nem hígítanék fel bort.
Vizet sem.
Már gyakorta elfelejtem
a kapukulcsot melyik polcra tettem,
boltba miért indultam-mentem,
történeteim mesélni miért is kezdtem,
és mi lett volna ill? csattanó.
Keresem, maradt-e valami s?ríteni-való,
adható bel?lem?
Mindszent utánra, neked,
hatvan telekre.
-csataloo-
BGJ.2009.10.19.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.19. @ 06:39 :: Balog Gábor -csataloo