A férfi kilépett a bejárati ajtón és mosolyogva elindult az összefirkált falú lépcsőház csigavonala mentén.
Kamaszkora legintenzívebb izgalmával szelte a lépcsőfokokat, hogy alig kapott levegőt… egy pillantra megállt, hogy hevesen kalimpáló és néha élesen nyilalló szívét nyugalomra intse, miközben édes várakozással gondolt az előtte álló gyönyörökre. Nevetni támadt kedve a gondolatra, hogy legszívesebben szívet karcolna a festésre váró vakolatra, és beleírná, hogy Emberek! Ötvenéves koromra megbolondultam! Szerelmes vagyok!
…
Hangos zihálása betöltötte a cukormázszínű csendet… olyan édes volt minden pillanat Edittel! Edit szép és fiatal és… játékos… erre a gondolatra újra szúrni kezdett a szíve.
Tüdeje halk sípolással jelezte, hogy valami nincs rendben, majd erős nyomást érzett rajta. A férfi megkapaszkodott a hirtelen jött fájdalomtól – mintha elefánt ülne a mellén – majd összeesett.
Egy darabig vonszolta még magát a földön, aztán elakadt a lélegzete, szemei fennakadtak. Kiáltott volna, de csak néma fájdalom tört elő az ajkai közül…
A gyanútlanul betérő postás csak órákkal később talált rá. Ugyancsak megrémült, amikor meglátta a fájdalmas görcsbe merevedett férfit, akin a kiérkező mentősök már nem tudtak segíteni.
– Ismerte ezt a férfit? – tette fel a kérdést az egyik ápoló.
– Sosem láttam. – válaszolta a postás és elfordult, ahogy a leterítették a hideg kőre fagyott testet.
Hat és fél órával korábban:
– Gyere, gyere te drága! – kérlelte a férfi és Edit engedett a szelíd erőszaknak.
– Biztos nem lesz baj belőle? – sosem szerette az idegen lakásokat, dehát mit tehetett? Szinte feszítette a vágy, hogy végre odaadja magát a férfinak.
– Egy hétig senki sem zavar minket… – a férfi belecsókolt a nyakába – Ez az előnye, ha valaki a szomszédaival utazik nyaralni, mint a bátyám! – nevetett fel kajánul.
– És ha az alsó szomszéd meghall minket? – aggodalmaskodott a lány és megrázta vörös hajzuhatagát.
– Süket öregasszony az. Semmit nem hall. Különben sincs közük hozzá, hogy a tökfilkó bátyám kinek adja oda a lakáskulcsát! – közölte és csak bámulta a lányt. Hosszú idő óta először érezte, hogy van értelme élni.
– Akkor ne felejtsük el meglocsolni a virágokat! – kacérkodott Edit és kibújt pirinyó bugyijából, majd elindult a hálószoba irányába…
A férfi megvadultan követte.
-Edit! Megőrjítesz! – lihegte és valóban úgy is érezte… micsoda szerelem! Micsoda szépség ez az Edit!
Hirtelen valami különlegesre vágyott, valami extrémre, amit még sohasem próbált…
Mint egy ajándékot, fedezte fel azt a különös valamit az éjjeliszekrényen. Mosolyogva gondolt a bátyjára; mindig is nagy kópé volt az öregfickó…
Edit is szinte abban a pillanatban vette észre a fényes eszközt, ami visszatükröződött a csillogó szemeiben. Megnyalta a szája szélét és megérintette a hűvös tárgyat.
– Tegyen velem bármit… kérem – súgta érzékien és a férfi nem habozott. Egyre gondoltak.
– Kicsi tortám! – dörmögte – már csak egy kis tejszínhab kellene rád, hogy megegyelek…
– Tejszínhab… – nyögte Edit. – Tejszínhabot is akarok… most!
Dehát, mindent kipakoltak, üres a hűtő – mondta volna, de egy ízig-vérig férfi ilyet sose mond. Egy hölgy kérése mindenkor parancs…
– Mindjárt visszajövök, te csak várj itt… – lelkendezett, mert eszébe jutott a sarki bolt. – Hozom, amit kérsz, csak néhány perc, kicsi Tortácskám!
Edit izgatottságát csak fokozta, hogy nem kapja meg azonnal, amire vágyik.
– Siess, szerelmem… nélküled minden perc óráknak fog tűnni… – suttogta, és érezte, ahogy a hideg fém egyre melegszik a csuklóján. – Minden perc óráknak…
Az ágy fémkeretéhez szorosan rögzítette a nehéz fémbilincs, miközben a férfi mosolyogva megindult az összefirkált falú lépcsőházban, a csigavonal mentén…
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:12 :: Kiss Jánosné
