Éjfél után pár perccel történt. A helyszín – mindegy. Bár a képzeletnek kell némi fogódzó, hát jó, legyen akkor egy kihalt kocsma. Kesernyés sörszag, alvó csapos a pultra bukva (mármint a feje, a többi része azt hiszem ült), állott füst. Kezemben lassan válik hamuvá az imént sodort cigaretta, el?ttem üres whiskyspohár. Nem csak a noir-érzet miatt, de általában ezt iszom. Bár ez a történet szempontjából lényegtelen, csak gondoltam, megemlítem, a háttér végett. Egyszer csak ott ült, velem szemben. Rendezett öregúr, jól fésült, ?szes haj, öltöny, meg ami kell.
– Na végre, itt vagy! – mondtam éppencsak fennhangon, a kábult csapos horkantott egyet, és onnantól az arca másik felébe próbálta belepréselni a pult karcolásait. Tényleg ezt mondtam, mert végül is én szóltam neki, hogy jöjjön. No persze, nem mindenféle szertartásokkal, nem mészároltam szüzeket, vagy amit várhatna az ember, csak éppen gondoltam arra, hogy érdekes lenne, ha egyszer csak itt ülne velem szemben, és l?n.
– Na végre, na végre… Ezekb?l a mai fiatalokból teljesen kiveszett a türelem – dohogta maga elé fejcsóválva.
– Mit szólnál egy fogadáshoz? Úgy olvastam, szereted az ilyet – gúnyolódtam kissé nehezen forgó nyelvvel, mert az a korábban említett pohár nem az els? volt a nap folyamán, és közben próbáltam fókuszba hozni az arcát.
– Az régen volt – és leplezetlenül ásított egyet, jelezve unalmát.
– Félsz? – kérdeztem, ha már lúd, legyen kövér alapon, egy alattomos csuklással birkózva.
Legyintett, válaszra sem méltatva, aztán rágyújtott, és elgondolkozva méregetett a füstön keresztül. Majd elvigyorodott, kivillantva ápolt fogsorát (bár így utólag azt mondanám, hogy protézis volt), nagy leveg?t vett, de aztán csak sóhajtott egyet, egy újabb fásult kézmozdulattal egybekötve.
– Nincs már értelme semminek – most kísértetiesen emlékeztetett egy megfáradt alkoholistához, aki a tartásdíj következ? részlete miatt aggódik.
– Nofene! Úgy látom, korunk megfert?zött téged is. Sejtettem én, hogy neked se tetszik.
– Mi tetszene benne?
– Hát, van aki azt mondja, ez a te korod.
– Ugyan – legyintett újfent.
– S?t! Van aki azt mondja, te tehetsz mindenr?l.
– Persze! Könny? mindent rámfogni. A jó öreg b?nbak. Hibáztassunk csak engem! Kitör egy háború, máris engem emlegetnek. Éhínség van Afrikában? Biztos én csináltam. Ááá, semmi köze nem lehet ahhoz, hogy akinek pénze van, baszik segíteni. Ugyan! Valaki megöli az anyját. “Pedig olyan kedves gyerek volt! Biztos megszállta valami.” Biztos. Ph? – köpött a padlóra. Nem ám, hogy a mama egy házsártos banya volt, a kedves fiúcska meg hétvégente kuyát kínzott. Nem. Megszállta valami. Anyád!
– Szegénykém…
– Ne gúnyolódj!
– Eszembe se jutott – mondtam gúnyosan. – Kérsz egy kortyot?
Bágyadtan vonta meg a vállát, jelezve, hogy neki most már mindegy. Felálltam, besétáltam a pult mögé, és kihoztam egy üveg whiskyt, a jégtartót, meg egy poharat, ügyet sem vetve a megfáradt pultosra.
Beszélget?partnerem újabb cigire gyújtott, és mikor visszaértem, megkínált engem is. Töltöttem, koccintottunk. Elgondolkozva kortyolgattuk a mézszín? italt.
– Na, de valamit csak csinálsz te is.
– Én? Eszembe jut valami, erre valaki megcsinálja nélkülem. Itt volt ez a Szaddam. Hogy én mennyire örültem, amikor kivégezték! Rontotta a hírnevem. De azért az se volt fenékig tejfel, mert most mondd meg, kinek köszönhetem, hogy elfogták?! Kinek?! Egy ostoba fajankónak! Egy bugrisnak! Egy idiótának! Gondoltam, kiirtom a zsidókat. Erre jön egy fest?. Nem egy Van Gogh, nem egy da Vinci, egy szobafest?! Legalább stílusa lett volna. De szerinted lehet stílusérzéke annak, akinek olyan bajsza van, mint neki?
– Te akkor tulajdonképpen mit is csinálsz?
– Mostanában visszaemlékezéseket írogatok, megtanultam golfozni, meg bélyeget gy?jtök.
– Ennyi?!
– Hát, t?zsdézek is – felelte némi büszkeséggel a hangjában.
– Igen? Mit szólsz a gazdasági válsághoz?
– Szerintem a zsidók keze van benne.
– Hülye.
– Most mi van? Ja, mostanában mindenki ?ket szidja. Legalább van valami, ami nem változik.
– Nem unalmas már ez egy kicsit?
– Hát, végül is, de. De ha elvesznek a hagyományok, akkor mi marad?
– Még egy kortyot? – kédeztem mert a beszélgetés érezhet?en ellaposodott.
– Szerintem nem kéne többet innod. Már így is elég részeg vagy, nem gondolod?
Elég bambán nézhettem, mer elröhögte magát, aztán töltött az üres poharakba.
– Na látod! Err?l beszélek. Ugye, hogy fájt volna, ha lábbal tiprom a hagyományokat.
Zavartan ráztam meg a fejem, mert ebben végül is igaza volt.
Felhajtotta az italt, aztán felvette hosszú szövetkabátját, szemébe húzta a kalapot, és kezet nyújtott.
– Egy öröm volt, de most már megyek – szólt, majd kisétált a csukott ajtón, magában motyogva.
Lassan kortyolgattam az olvadó jégt?l egyre hígabb italt, aztán én is induláshoz készül?dtem. Az ajtónál ért utol a csapos hangja:
– Hé! Fizetni ki fog?
Vállvonogatva sétáltam vissza, a hirtelen éberré váló pultoshoz, és leszámoltam elé fogyasztásom ellenértékét.
– Volt még két whisky, ahogy az üveget nézem.
– De azt nem is én ittam!
– Az engem nem izgat, haver.
– Az ördögbe! – káromkodtam halkan.A csapos mögötti tükörben mejelent az öreg arca.
– Már te is kezded? – tátogta felém némán, lassan ingatva a fejét.
Elnémulva fizettem.
