5.
Nem akarok feltűnést kelteni, ezért Metróval megyek. Hogy hová, azt nem tudom, de gondolkoznom kell, mert így előbb—utóbb komoly bajba kerülök.
Először is fel kell öltözködnöm. Kell farmer, öltöny, ingek, cipő és a többi apróság. Borotva nem kell. Megnövesztem a szakállamat, és én leszek Moha bácsi, a bérgyilkos törpe.
Tekintetem a táskára téved. Kell egy kézigránát is, mert ez az ökör nem mondta meg a kódot, és a táska nem nyílik. Azt sem tudom, pénz van benne, vagy újságpapír. Hogy szakadjon rá az ég az ilyen felelőtlen baromra!
Odáig jutok a gondolatban, megölöm a lakatost, miután kinyitotta a táskát — nehogy eljárjon a szája —, amikor felfigyelek a nőre.
Ő az a tipikus amerikai szépség, akit filmen nem nagyon látni, mert az ilyet nem szokás megörökíteni. Még családi fotóalbumokban sem, mert a család kölkei megállnak a növésben, ha meglátják! Ilyet Európában nem láthatnak. Viszont itt minden sarkon belebotlok vagy négybe.
A mindennapi hamburger és sült krumpli zabálástól pattanásos arcú, kicsit molett, hagyma- és izzadságszagú, enyhén kopaszodó bestia, kackiás kis bajusszal, merev tekintettel engem figyel. Felpuffadt testét enciánkék csíkokkal díszített sárga ruha takarja el a hányingerrel küzdő emberiség elől. Valószínű, hogy minden reggel összeverik egymást a férjével — ha van neki —, kié legyen először a borotva. Bár, ahogy így elnézem, egy vékony kis körszakáll bitang jól állna neki. Már-már ott tartok, hogy hanyag eleganciával hajítok neki egy puszit, amikor észreveszem kezében az újságot, rajta a fotóm.
Nem rossz kép! Szavamra, nem rossz!
Kicsit napsütötte arc, mélabús, borongós, ugyanakkor érdeklődő tekintet. Egy igazi férfi arca tekint rám, akit mellesleg köröznek.
A némber meg naná, hogy felismert!
Ha most egy amerikai bűnügyi filmben lennénk, akkor a dagadt nő elborzadt arccal, sikongva mutogatna rám, és a peronon álló százötven centi alacsony — mivel alulról filmezik —, hórihorgasnak tőnő magándetektív rám vetné magát, és fülön csípne.
De ez nem film, a banya nem sikongat, csak bámul. Én meg feszengek, és várom, hogy ez a rohadt szerelvény végre megálljon.
Na végre!
Indulás előtt felpattanok, és kiugrom az ajtón. A vonat elrobog.
Hu, ezt megúsztam!
Valamiféle segítség kell, mert így vesztembe rohanok.
Jack Jakobyra esik a választásom. Jack régi barátom, a Cégnél, pontosabban a CIA-nál dolgozik. ő az egyik legokosabb fickó, akivel valaha is dolgom volt. Általában fején szokta találni a szöget, és az ellenségeit. Elhatározom, hogy délután felkeresem. Addig, időt múlatni, beülök egy lebujba.
Szokásos amerikai becsületsüllyesztőbe térek be. A pult mögött Joe — itt minden mixer Joe, ritkán Fred, vagy más — italt kever, közben egy kalapos fickóval dumál. A félhomályban párok bújnak össze. Félhomály meg azért van, hogy a megcsalt feleség ne találja meg élete párját, aki már kurvára unja őnagyságát.
Leülök egy asztalhoz, távol a pulttól.
A platinaszőke, miniszoknyás felszolgálónő hozzám billeg, közben rázza lavórnyi valagát. Testhezálló, világoskék blúzából kibuggyannak szilikonozott mellei. Vastagon rúzsozott szája rágógumival tele.
— Mit parancsol a kedves vendég? — kérdezi affektálva.
— A kedves vendég sört kér, két szendvicset, és egy körömreszelőt — mondom legjobb modoromban, de ettől függetlenül lehervad a kicsike arcáról a mosoly.
— A buzibár a másik utcában van! — feleli flegmán, de azért hozza a műszert.
Nagy nehezen kinyitom a táskát, kiveszek egy kis pénzt. Megeszem a szendvicseket, felhajtom a jó hideg sört, majd kérek még egyet. Egy darabig nézem az igénytelen esztrádműsort. Jópofa áll a színpadon és jópofáskodik. Ezeréves poénokat sütöget, mint mikor a későn hazatérő lakót tartja szóval a kaput nyitó házmester, egy kis jatt reményében. Órámra nézek. Elszaladt az idő, indulnom kell.
Fizetek.
Taxival megyek Whitestoneba, az East River partjára, Jack lakásához.
— Maga marha ismerős nekem! — mondja a fekete bőrű taxis, és úgy forgolódik hátra, mint grillcsirke a nyárson.
— Maga nekem nem! — mondom, és egyből leveszi, semmi kedvem dumcsizni.
A biztonság kedvéért kétszer körbejárom a régen festett, ósdi házat, nehogy valamiféle meglepetés érjen. Nem látok semmi gyanúsat, belépek a kapu alá.
Csöngetek öt rövidet és tizenkét hosszút. Ettől szokta összeszarni magát.
Hallom, hogy odabent motoszkál. Kiakasztja a két biztonsági láncot, eltolja a reteszbiztosító reteszt, félrecsapja a mágneses riglit, kattan a három darab Red Turtles-féle szuper biztos wertheim zár, aztán már csak a két Tood-féle egyen kilincset kell koordinálnia, és már nyitva is van az ajtó.
Megállok az előszobában, megöleljük egymást, ahogy azt háborús orosz filmekben láttuk. Persze csók nélkül.
Régi barátság a miénk! Olyan régi, hogy sokszor beszéd nélkül is megértjük egymást. Sok közös akcióban vettünk részt együtt, a magas, barna fiúval. Kalandfilmekbe való, remek fiú ez a Jack. A nők imádják, barátai szeretik, ellenségei tisztelik. Vakon bízom benne is, értékítéletében is.
Bemegyünk a szépen berendezett nappaliba, italt tölt. Az asztalról felvesz egy tenyérnyi kődarabot.
— Emlékszel? — kérdezi.
Értetlenül nézek rá.
— Johannesburg, 1988. szeptember 16-a. Ezzel csaptad le azt a disznót, aki átszúrta handzsárjával a vállamat.
Diafilmszerű képek villannak fel lelki szemeim előtt. Látom Jacket, amint fekszik a földön. Látom a gerillát, amint átszúrja a vállát, és látom lesújtó kezemet, benne ezzel a kővel. Rég volt, és még talán ez is szép volt.
— Az adósod vagyok öregem! — mondja Jack, és megölel.
— Mi van veled cimbora? — kérdezem, és megemelem feléje a poharamat.
— Semmi különös — rántja meg a vállait. — Nemrég érkeztem haza az olajföldekről. Ha korábban jössz, nem találsz itthon.
— Meddig voltál oda?
— Több mint egy évig. Jó kis puccsot készítettünk elő az Arab Emirátusokban. Nagyszerűen sikerült, most aztán dől a lé! — mondja nevetve, és ismét tölt egy kupicával.
— Akkor nem is tudsz semmiről, igaz? — kérdezem.
— Dehogynem! Valami készül! Nem tudom, hogy mi, de valami nagyon nem tetszik! Most hallottam, hogy valamelyik apparátus átkérte a svédektől Sörensent. Állítólag tegnap megérkezett, és ha igaz, akkor Washingtonban dekkol.
— Erről nem tudok, és nem is értem! Sörensen a legjobb! Kegyetlen, jól lő, nyomot nem hagy, gyorsan távozik. Soha senki nem látta, senki sem ismeri. Teszi a dolgát, felveszi a dohányt és eltűnik — mondom fejemet vakargatva.
— És neked mi dolgod ezzel — kérdezi. — Ti is a Csúcstalálkozóra készültök? Gondolom az FBI is harcra kész.
— Figyelj! Nekem megbízásom van, de most, hogy itt a svéd, értelmetlennek tűnik az egész.
— Beavatsz? — kérdezi, és kényelmesen belehuppan az egyik fotelba.
Töviről hegyire elmesélem neki az egész gyalázatos történetet. Nem túlzok, ha azt mondom, szájtátva hallgatja.
Amikor befejezem, olyan csönd telepedik közénk, hogy meghallom a szekrény mélyén percegő szút.
— Mi a kérdés? — kérdezi.
— Az, hogy miért akarja a KGB megöletni a saját elnökét.
— Nem ők akarják — feleli száraz hangon.
— Hanem?
És ekkor olyat mond, amitől majdnem lehidalok.
— Az orosz elnököt az amerikai elnök akarja megöletni, a FBI segítségével.
— Én azt hittem, ez a Cég magánakciója. Mit akar az elnök? És miért van itt Sörensen? — kérdezem, és rágyújtok egy Havannára.
— A CIA-nak ehhez kevés köze van! És az elnök? A mi elnökünk sok mindent akar, ami nem tetszik az oroszoknak. Elsősorban nem nézik jó szemmel az Államok külpolitikáját.
— Ki nézi azt jó szemmel? — kérdezem elgondolkozva.
— Most másról van szó! Figyelj, Steve! Texas olajkútjai kimerülőben vannak. A fegyvergyárak ontják a fegyvereket, a modern technika kipróbálatlanul dekkol a raktárakban.
— És az olaj mozgat mindent, mert abban van a pénz — szólok közbe.
— Meg a háborúban! Amerika vagy új olajmezőket tár fel Alaszkában, vagy gazdaságilag ellehetetlenedik.
— Mi ebben a külpolitika? — kérdezem, és teljesen hülyének érzem magam, mert nem tudom követni Jack eszmefuttatását.
— Alaszkában nincs fúrás! A környezetvédők nem engedik, a kongresszus nem támogatja. Marad az egyetlen lehetőség. Egy olajban gazdag ország leigázása.
— Baromság! Azt a világ nem engedné! Különben is, a vietnámi háború után nem hiszem, hogy az amerikai nép háborúba küldené a fiait. Még az olajért sem!
— Ebben igazad van — figyelmeztetőn emeli fel a mutatóujját. — De!
— De? — kérdezem.
— De ha Amerikát valamelyik olajban gazdag ország megtámadná, akkor már mehetnének a fiaink, az anyák nem tiltakoznának. Mellesleg a világ sem.
Ismét teletölti a poharakat, én megpróbálom megemészteni a hallottakat.
— Ki az a féleszű, aki a világ elsőszámú nagyhatalmát, a saját otthonában megtámadná? — kérdezem nagy tudású barátomat.
— Senki. De képzelj el magad előtt egy légifolyosót. Egy olyan légifolyosót, ami az egyik amerikai nagyváros központi épületei mellett megy el. Érted?
— Nem.
— Jó. Akkor demonstrálom.
Az asztalra teszi az üres vodkásüveget, köréje teszi a poharakat.
— Ez a város — mondja.
Most előveszi az öngyújtóját, berregőhangot ad, és lebegteti az öngyújtót, mint valami repülőt. Amikor a gép elrepülne a vodkásüveg mellett, akkor hírtelen ráfordul az üvegre, és belerepül. Az üveg összetörik, az öngyújtó lángol, Jack sikongat, mint egy idegbeteg vénasszony. Roppant hatásos bemutató.
— Érted már? — kérdezi.
— Persze! Kár az üvegért. De ki az a hülye, aki belerepül egy emberekkel tömött repülővel, bármilyen nagyváros emberekkel tömött épületeibe?
— Senki.
— Hát akkor?
— Rádió adó-vevő!
— Most megint rébuszokban beszélsz — dohogok. — Nincs ennek semmi értelme!
— Bármelyik repülőgépbe bele lehet építeni egy olyan nagy hatótávolságú adó-vevőt, amilyen a távirányítós kisautókban volt gyermekkorunkban. Világos?
Most esik le a tantusz!
— Az istenit! Beleépítik a gépbe az adó-vevőt, a repülő beér a nagyváros fölé, és akkor a földről távirányítással kiveszik a pilóta kezéből az irányítást, és odavezetik a gépet, ahová akarják. Aztán azt mondják, hogy az arabok csinálták!
— Erről beszélek! — feleli, és rosszkedvűen csóválja a fejét. Itt nem számít párszáz, vagy párezer ember élete. Nagy pénzekről van szó, és megvan az ok a háborúra.
— Akkor benne vagyok a pácban.
— Benne. Te is, én is, mindenki, aki ebben a rohadt szakmában dolgozik. Na, most már tudsz mindent.
— És, hogy kerül ebbe bele az orosz elnök? — kérdezem
— Az oroszok nem hülyék. Főleg az elnöknek van rengeteg esze. Ő egyből átlátna a szitán, és félő, hogy részesedést kérne a koncból. Ha nem kap, akkor az arabok mellé áll és kirobban a harmadik világháború. Ez a hivatalos elmélet, szerintem. Úgyhogy jobb nekünk, ha meghal.
— Ez eddig rendben van, de miért nekem kell őt likvidálnom?
— Te magyar vagy. Ha végeztél vele, akkor veled is végeznek. Ha valami csoda folytán megúszod és elkapnak, kiterítenek, mint valami bűnjelet. Azt mondják majd, hogy ezt a disznóságot a magyarok csinálták. Éljen az amerikai-orosz barátság! A magyarokat ismét leírják vagy kétszáz évre, mint megbízhatatlanokat, akik nem bírnak nyugton maradni a seggükön. Világos?
— Világos. És szerinted most mit csináljak? — kérdezem. Egy hideg izzadságcsepp fut végig a gerincemen.
— Meg kell őt ölnöd! A pénzed megkapod, mert az üzlet, az üzlet. Az FBI nem pitiskedik. A többi rajtad múlik. Ha ügyes vagy és meg tudsz lógni, akkor gazdag ember leszel.
— És ha nem csinálom?
— Akkor megteszi más, de akkor is kinyírnak, ha elkapnak, mert sokat tudsz. De öt millával könnyebb menekülni, mint üres zsebbel. Hogy megértsd! Az olajat mindenféleképpen megszerezzük. Vagy veled, vagy nélküled, de megszerezzük. Érted?
— Aha, értem — mondom nem túl lelkesen. — És mi a biztosíték arra, hogy a ruszkik hülyébb elnököt választanak majd, mint a mostani?
— Nincs biztosíték. Bár jelölt van — feleli.
— Kicsoda?
— Passz.
— És a svéd? — kérdezem.
— Arról még elképzelésem sincs. — feleli elgondolkozva. Kibont egy doboz sört, iszik. — De most már beszéljünk másról, elegem van a politikából.
Fél éjszaka piálunk, és a régi dolgokról dumcsizunk.
Reggel korán kelek, lemegyek a szomszédos marketba és megveszek mindent, amire szükségem lehet.
Nagyon szeretnek mindenhol, hisz készpénzzel fizetek.
Ahogy belépek a lépcsőházba, rögtön érzem, baj van.
Jack ajtaja résnyire nyitva. Leteszem a táskát, előveszem a csőre töltött Magnumot. Belököm az ajtót, levetem magam a földre, átgurulok az előszobán, már fél térden vagyok, két kézzel markolom a pisztolyt.
Sehol senki.
Felemelkedem, jobb kezemben a fegyver, betaszítom a szobaajtót.
Ott fekszik a barátom, torkából egy nyílvessző áll ki.
Erre csak egyetlen ember képes! Csak egyetlen ember használja gyilkolásra a nyílpuskát!
Sörensen, a svéd.
Elkezdődött.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
