Lassan ült el a viszály, s az apostolok
Egymást nyugtatva morgolódtak.
Tiétek már minden, mit én tudok,
Rátok bízom e kegyetlen világot.
Testem e kenyér mib?l ettetek.
Vérem e bor mib?l ittatok.
Szellemem járja át agyatok,
Nem tehettek mást, mit én akarok.
Amikor elcsitultak, s már nem felelt,
Péter, János és Jakab,
Megjelent a fény a felh?k alatt.
Imé az EMBER!
Sóhajtott,
Ki elfáradt,
Ki csalódott,
Ki elbukott,
Ki lázadott.
Kit küldetése végén,
Az isten is elhagyott.
Isteni szellem megteremtett,
a küldetés vége kegyetlen lett.
Megtettem mindent mit e test
megtenni képes,
a szellem hatalma itt véges.
Pusztuljon hát e test, sorsa ez.
Szelleme viszont többet tehet.
Emelkedjen fel a fellegekbe
Hirdesse büszkén: ki hisz benne
Az ember sorsa
Hogy elfárad,
Hogy csalódik,
Hiába lázad,
Néha elbukik.
De van egy hely, egy ország,
Hol felszabadult lelkét
Érdeme szerint, megjutalmazzák.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.19. @ 20:27 :: Kováts Péter