Sonkoly Éva : A látogató

Nyomtatás

Csengetnek. Az ajtóban kalapos úr áll, furcsa mosollyal.

— Bemehetek? — kérdezi.

— Nem vásárolok! — csuknám az ajtót.

— Az nem olyan biztos — mondja. — Egyébként is rendelésre jöttem — fűzi hozzá.

— Én nem kértem semmit — válaszolom.

— Te nem, de valaki szeretné, hogy válassz!

Ellentmondást nem tűrően szélesre tárja az ajtót. Már bent ül a szobában, kabátban, kalapban, furcsa mosolyával.

— Van egy kávéd? — kérdezi.

Hozom a kávét. Lassan kevergeti.

— Amíg kóstolgatom — mert az élvezetekkel lassan kell élni —, kérlek, nézd át ezeket! — szólt.

Mélyen a zsebébe nyúlt, kis dobozokat rakott elém. Olyan parányiak voltak, alig nagyobbak egy gyufásdoboznál. Volt vagy három. Kíváncsian bontogatom.

— Csak bátran! — biztat, miközben kávézik. Lassan, élvezettel kevergeti a sötét folyadékot.

Előttem, a nyitott dobozban, valami fényes belegyömöszölve, szinte erőszakkal.

— Óvatosan húzd ki! — bíztat.

Valami különösen finom tapintású kelmét húz ki a kezem. Finomabb az igazi hernyóselyemnél. Olyan áttetsző, szinte egész ruha, mégis olyan különös. Nézem, forgatom.

— Tetszik? — kérdezi. — Próbáld fel nyugodtan!

— Én? Nem rendeltem semmit — válaszolom.

— Már mondtam, a megrendelő nem te vagy! — figyelmeztet. — Menj a fürdőszobába, vedd magadra nyugodtan! — int felém.

Elkerekedik a szemem.

— Ezt, ott? — kérdezem.

— Felőlem itt is maradhatsz, de a megrendelő szerint kicsit visszafogott vagy…

Jobb szót keres. — Nem is tudom, olyan más vagy — legyint. — Tudod, a csupasz bőrödre kell felhúzni, de engem nem zavarsz — rágyújt, s figyel.

Kimegyek. Vetkőzöm. Felveszem. Nézem. A tükör kinevet. Már látom, ez nem az én méretem. Áttetsző, szinte testszínű, de igen nagy, itt-ott már feslett. Felháborodottan kirontok, mit sem törődve a „másságommal”, illemmel.

— Nézd, ez nem az én méretem, s már használt! — mutatom.

— Igen… kicsit… a fenébe! — állát simogatja, mosolyog. — Furcsák vagytok ti, azt hiszitek, mindenkinek újat szállítok — nézelődik, s elém tolja a másik dobozt. — Ezt próbáld fel! — bíztatóan bontja.

Kicsit kreolabb bőrszínű, de nekem ránézésre is nagy.

— Kétszer beleférnék — mondom.

— Igen, kicsit más a méreted — néz csodálkozva. — Megmérhetlek? — kérdezi. Feláll. Nincs a kezében semmi.

— Mivel? — csodálkozom.

— Csak úgy, a szememmel — s már írogat is. Dereka hatvan…

— Honnan tudod?

— Ó, régi szállító vagyok én, csak ilyen macerás páciens alig akadt még! — válaszolja. — Bár figyelmeztettek. Nem is értelek, mások örülni szoktak nekem — teszi hozzá.

— Ha megmondanád, honnan jöttél? — próbálkozom, mert kíváncsi lettem nagyon.

Mély hallgatással néz.

— Van még egy dobozom, meg sem nézted! — tolja felém.

— Minek nézzem? Az is valami rám hatalmas lehet, valami használt darab — mondom.

— Azért nyisd ki, kérlek! A színe az kicsit más — mondja.

Lassan, óvatosan belenézek. Ott lapult a szivárvány minden színe.

— Ezt a bőrömre? — csodálkozom.

— Igen! Ott majd nem ragyog ennyire, de amit befelé sugároz, az jó érzéssel tölt el majd sokáig — válaszolta.

— Milyen érzéssel? — kérdezem.

— Vedd fel! — mondja, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.

Óvatosan belebújok, kétszer körbeér, de érzésnek olyan különös, elmondhatatlan, meleg ölelése van.

— Kié volt? — kérdezem.

— Jobb, ha nem tudod! — morog morcosan. — Válassz! — türelmetlenkedik.

— Használt ruhát nem kérek! — szögezem le.

— Gondoltam — mondja. — Nézd, mert olyan szépen kért a megrendelő, válassz, és méretre kaphatsz újat! — számolni kezd. — Gondolkodom — szól újra.

— Ez a szivárványszínű, meleg ölelésű nagyon tetszik — mondom.

— Sejtettem! — homlokát ráncolja.

— Mi a baj? Te mondtad, hogy válasszak — érdeklődöm.

— Tudod, most ősz van. Az alapanyaggal van baj. Meg kell várni a tavaszt, nyár elejét — válaszolta.

— Miért? — tudakolom.

— Láttál te már őszi szivárványt, netán télit?

Csodálkozom. Ő lassan feláll, zsebébe süllyeszti a dobozokat. Távozni készül. Kikísérem. Egy névjegykártyát ad a kezembe.

— Majd kereslek, ha elkészült, ezen a számon érdeklődhetsz — s kilép.

Becsukom az ajtót. Nézem a névjegykártyát. Alig hiszek a szememnek. Lassan olvasom: Bol-dog-ság, alatta mobiltelefon száma. Mi lehetne más, hiszem ő maga is olyan… Mobil.