Csak ment fel a hegyre egyes-egymagába,
kopott kövek mellett vitte ?t a lába,
még nem voltak szárnyai,
de bármerre lépett, arany lett a homok,
sok kicsi jellel mutatták a nyomok,
hogy követik álmai;
egy-egy vihar néha addig rázta, tépte,
hogy ázott rongyából kilógott a térde
és csak nevette a szél,
ám a szemek, mik lesték a Holdból,
egy lámpást odafent meggyújtottak olykor,
súgva: azt nézze, ha fél.
Mindig akadt néhány furcsa, földi társa:
egy vándorbot, egy k?, nem is vágyott másra,
bár a hegy zordan meredt,
útján megfáradni még ideje sem volt,
nem állíthatta meg talán sem él?, sem holt,
hogy elérje az eget.
S fent, mint egy igaz bölcs az igézet után,
csak állt ott szabadon és ámulattól sután,
amikor meglátta ?t;
hazaért hirtelen, bár maga sem tudta,
a ragyogás között kit vitt elé útja:
az Isten vagy Istenn?t?