S. Szabó István : Pórázon XV. rész

Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túlélni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember. *

 

15.

 

Nyolcadik nap.

 

    A vámon — német útlevelemnek köszönhetően — különösebb gond nélkül átjutok. Nem sokat tökölnek velem: „Éljen a Szovjet-Keletnémet barátság!” Ha egyáltalán létezik még a régi Szovjetunió.

    Az épület előtt hosszú sorokban várakoznak a luxustaxik. Beülök egy piszkosszürke Volgába.

    — Hotel Rossija — mondom a rosszarcú, csapott sapkás pilótának. Szájában félig szívott Mahorka, koszos Leeds United-sál nyakában. Hajdanvolt rozsdabarna zakója fényes a zsírtól, és ragad az évek során rárakódott kosztól. Inkább nézném rablógyilkosnak, mint szolgáltatónak.

    — Amerikanszkij? — érdeklődik jó üzletet sejtve, sárga fogait kivillantva.

    Először azt hiszem, hogy sír, de aztán rájövök, így mosolyog.

    — Nyet, nyet! Dojcsland! — mondom neki bíztató vigyorral. — És nyema Lux szappan! — teszem még hozzá.

    Lehervad arcáról a rötyögés.

    — Lee Cooper-jeans? — próbálkozik még egy lehetőséggel.

    Megsajnálom, adok neki egy rágót, meg egy doboz cigit.

    Végre elindulunk. Végighajtunk az Arbat-on. Hát mit mondjak? Én még életemben nem jártam itt, de most ugyanolyan szar a helyzet, mint hajdanán-danán mondogatták azok a szerencsések, akik eljutottak ide. Vidámságnak, jólétnek még a csírája is kiölve. Üresen kongó kirakatok, ócska járműpark. Egy-egy üzlet előtt hosszú sorok várakoznak türelmesen, valószínűleg oda valamiféle áru érkezett, amiért érdemes egész nap sorban állni. Ha nem érdemes, akkor is sorban állnak. Ez egy életforma.

    Ebből is lehetne egy szép művészfilmet csinálni! Halkan szól a balalajka, és a nagyváros nyüzsgésében két orosz asszony találkozik. Vállukon fekete kendő, dolgos kezükben kapácska, kaszácska. — Mit csináltál tegnap, Olga Perescsína polgártársnő? — kérdezi az egyik. — Sorban álltam, Tatjana Szamuszenkó polgártársnő! — feleli a másik. — Az jó, nagyon jó! — feleli szomorú szemekkel az első, és vágyakozva elnéz a távolba. A Lihacsov autógyár füstölő kéményei mögül felkel a nap, és opálos fényét veti a munkába siető, fegyelmezett orosz emberekre.

    Egyébként itt mindenki siet. Hogy hova a rossebbe, azt tán még ők maguk sem tudják, de mindenki rohan.

    Ráfordulunk a Kutuzov sugárútra, messziről feltőnik a Vaszilij Blazsennij székesegyház aranyozott hagymakupolája. Naná, hogy az egyháznak van lóvéja! Hol nincs?

    Az már ott a Vörös-tér. Elhaladunk a Lenin Mauzóleum előtt, ahol már korán reggel hosszú sorok kígyóznak. Ők a bizalmatlanok. Hallották valahol, hogy meghalt az öreg széltoló, azt most eljöttek leellenőrizni, valójában így történt-e.

    Megállunk a Rossija szálló előtt. Kifizetem a kétezer ötszáz rubelt, kiszállok.

    A szobám a körülményekhez és az eddig látottakhoz képest csodálatos. Négyóránként van melegvíz, legalábbis ezt írják a prospektusok. Hogy honnan számítva, és meddig, arról nem írnak. De mit kell nekem mindenről tudni! Nem igaz? Így sokkal izgalmasabb.

 

Kinézek az ablakon. Most érkeznek testőreim, a csíkos és a kockás. A két marha még itt is feltűnést kelt, mert miután kiszállnak Volgájukból, a fegyelmezetten mindenhová siető orosz emberek egy pillanatra megtorpannak, megbámulják őket, majd tovább rohannak.

    Táskámat kipakolom, majd egy ügyes mozdulattal eltaposom azt a csótányt, amit előőrsnek küldött a többi, felderíteni a terepet. Mindig is hálátlan, és főként veszélyes szerep volt a kémeké.

    Kopognak.

    Két kalapos jön be. Ezek valami főnökfélék lehetnek, mert az ő kalapjuk mőbőrből készült. Gyönyörő darab mindkettő, és főként egészséges! Lelki szemeim előtt látom a virgonc kis hajhagymákat, korpás hajszálaikkal együtt, amint vidáman kiugrálnak az izzadt fejbőrből, rátapadnak a kalap belsejére, és boldogan hintáznak esténként a fogason. Majd reggel frissen, kipihenten, visszakerülnek gazdáik fejére.

    Beszélik az angolt. Mielőtt helyet foglalnának, bizalmatlanul körülnéznek. Aztán az egyik, gondolom a rangidős, leül velem szemben, a másik megállapodik az ablaknál.

    — Jöjjön ide! — parancsolja az, amelyik ácsorog. — Az elnök minden reggel nyolckor érkezik, ahhoz a kapuhoz — mutat a Kreml egyik díszes kapujára —, és délután ötkor távozik. A forgalmat nem állítják le, nincs feltűnés. Az első általában az elnöki kocsi, a másik a KGB. Gyorsan mennek, nincs megállás. Parancsuk van! Bárki eléjük lép, elütni, és gyorsan tovább! Kérdés?

    Megkérdezném, mikor megy vissza a legközelebbi gép, mert nagyon nem tetszik ez nekem, de csak egyet kérdezek.

    — A kocsi páncélozott?

    — Da! Azaz, igen! — feleli.

    — Harasó! — fitogtatom iskolában szerzett tudásomat.

    Mosolyognak, csillognak az aranyfogak.

    — Innen nem lehet kilőni! — állapítom meg, és arra várok, hogy megerősítsék a véleményemet.

    — Nem — rázzák a fejüket mindketten.

    — Akkor miről beszélünk? Legyen valamiféle program, ahol az elnök és én találkozhatunk. Estély, fogadás, lóverseny, bármi. Időben szóljanak, a többit rám bízhatják.

    — Fegyvere van? — kérdezi az ücsörgő, és kalapját az asztalomra teszi. Ott se fogok kajálni, az biztos! Valahogy nem kívánom a hajhagymás rántottát.

    — Nincs fegyverem — felelem. — De hogy is hoztam volna be ide?

    — Jó! Mikorra kell, addigra lesz! — veszi el kalapját.

    Köszönés nélkül távoznak.

    Kezd körvonalazódni a történet. Elképzelhető, hogy a KGB két részre szakadt. Vannak, ugye, az elnökhöz hő erők, akik az új hullámot képviselik, és vannak ezek a bőrkalaposok, akik a hithű kommunistákból állnak, és rossz szemekkel nézik a góré glasznosztját. Tehát, ha sikerül a dolgot megcsinálnom, akkor még mindig elkaphat a KGB-nek az a része, amelyik nem velem van, és utálja Lenint. Mert, mit is hajtogattak ezek régen? Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog! Nekem is be kellene állnom a sorba, csupán a meggyőződés miatt, hogy valóban eldobta-e a prakkert a vén csibész?

    A délelőttöt a szobámban töltöm. Lesben állok, szeretném elkapni a négyóránként érkező melegvizet. Mivel késik, büdösen, izzadtan lemegyek az étterembe, ebédelni. Kényelmesen elhelyezkedem a seggizzasztó műbőr széken, az étlapot tanulmányozom, mikor félszemmel látom, hogy kísérőim helyet foglalnak nem messze tőlem, az egyik asztalnál. Öltözékükben annyi változás történt, hogy a kockás kicserélte a kockás nyakkendőjét pepitára.

    Asztalomnál egy kétszáz kilós, szőke démon áll meg. Gondolom, ő a pincér, mert veszett sebességgel karattyol anyanyelvén. Megvárom, míg befejezi.

    — Kaviárt, pezsgőt, kenyeret kérek — mondom neki mosolyogva.

    — Harasó — feleli, és várakozik.

    Nézem, néz. Szép babaarca van. Néhol egy kis pattanás, a rúzs egészen kicsit elmázolva a szája szélén. Szempilláján csomókban áll a festék. Körméről lepattogzófélben a vörös lakk, és marha messze lehet a konyha, mert izzad, mint a ló. Szőke haját retkes fésűkkel még valamikor tavaly tőzhette kontyba, de jól áll neki, esküszöm jól áll!

    Még mindig várakozik.

    A szomszéd asztalnál falatozó holland házaspár férfitagja átszól angolul.

    — Mister! Itt előre kell fizetni.

    Fő a bizalom! Előkaparom a lóvét, a szőke kezébe nyomom. Nem fukarkodom, adok bőven borravalót. Hosszan nézek utána, amint szaladó szemő nylonharisnyájában és majdnem fehér kismamacipőjében eltőnik a konyha irányában. Titokban, abban reménykedem, hogy nem lóg meg a pénzemmel. Elvégre, ha ő nem bízik énbennem, én miért bízzak ő benne?

 

    Alaposan bekajálok, közben látom, a két puttonyom is csipeget. Virslit esznek, tormával. Majd krákognak, krahácsolnak, meg akarnak fulladni a torma erejétől.

    Később sétára indulok. Ez egy jó, szórakoztató város. Pár nap, és begolyózok.

    Mászkálok a téren, megnézem az őrségváltást a mauzóleumnál. Puskások őrzik az öreget, nehogy kiszökjön, és ismét megkavarja a szart. Elég volt belőle egyszer. Közben fényképezgetek, bámulom a Kreml falát, ahová a sok komcsit sikerült eltemetni. Valószínűleg a Kömíves Kelemen volt az építésvezető.

    Ötöt üt az erőd órája.

    Az északi kapun kiront két fekete kocsi, és mennek, mint a mérgezett egerek. Pillanatok alatt eltőnnek a délutáni forgalomban.

    Ez így nem fog menni!

    Visszatérve a szállodába észreveszem, hogy jártak a szobámban. Fő a bizalom.

    Még mindig nincs melegvíz. Bekapcsolom a tévét. Vidám műsort adnak. Az egyes csatornán Jevgenyíj Alekszejevics Tyumin beszél a kirgiz vadszöcskék párzási szokásairól, a kettesen Akakij Akakijevics Pamutkin énekel érzelmes szibériai népdalokat, közben balalajkán kíséri saját magát.

    Kimondottan jól szórakozom.

    Azon filózom, miért is nem mentem vissza a pincébe? Ha ez a barom Sörensen nem tolja oda a képét, akkor most nem kéne Moszkvában tévéznem.

    A híreket Olga Zelena olvassa fel.

    Most már, ha törik, ha szakad, lezuhanyozom.

    Kimondottan kellemes a víz! Jegesmedvebőrben, vastagon bekenve fókazsírral, jobban élvezném.

    Lesétálok vacsorázni. Az FBI-osok még mindig az előbbi asztaluknál ücsörögnek, és kivételesen teáznak. Alkoholt nem isznak, mert a szolgálat az szolgálat.

    Kikérek egy üveg pezsgőt, udvariasan megemelem feléjük a poharamat. Látom a szemükön, hogy most először, irigyelnek.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045