Lótva, futva, reményt remélve,
Rohanok a világ csorba szájába,
S nyálas bokám, ami szünnyög,
Elmerül a Kárpátok aljában.
Valahogy a tisztelet kereszt,
Ott ahol még tudják mi a sors,
Hol műanyag giccses díszleteket nem látsz,
Csak fát, követ, kenyeret és bort.
Megkérded a gyereket az új világból?
Nem fogja fel, hogy honnan jött, hova tart!
De a fák melyek kérgesek, egetverő gyökérrel,
Azok öreg bácsik, ők emlékekben tudják majd.
Olyan kövek ezek, melyek edzettek,
És a meder rabságából nem mozdultak soha el,
De nem fájt nekik a folyó ostorozó nyomása,
Mert itt születtek, koptak és halnak meg evvel.
Én vajon kő vagyok? Kemény szikla?
Vagy csak egy málló sárkupac,
Idő kell és Isten, olyan, ami tanít,
Embert farag a múltból, s a jövőbe mutat.
Dúdolgató szél sétálgat olykor a fák között,
Tenyerükben olvassa az élet vonalát,
De az öreg fák azok, kik virágoztak régen,
Mert a mai csemeték, azok körül szárad a világ.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.06. @ 08:48 :: Thököly Vajk