22.
Nehezen múlik az idő.
Más gazfickó már réges-régen árkon-bokron túl lenne, és mielőtt bekövetkezne a nagy durr, fütyörészve ülne a repülőn. Megvallom, én is gondoltam erre a lehetőségre, aztán úgy döntöttem, hogy maradok. Mégpedig azért, mert ha az éjszaka folyamán, vagy hajnalban a robbanás előtt eltűnnék, akkor semmi perc alatt azonosítanának és elkapnának. Úgy tervezem, hogy kihasználva az általános káoszt, majd sodródom a fejvesztve menekülő szállóvendégekkel.
Úgyhogy most ülök a seggemen, és várok.
Nem vagyok egy izgulós fickó, de az utóbbi húsz percben le sem vettem a tekintetemet az órámról. Még hetven perc, és mehetek.
Hatvanöt.
Hatvan.
Negyven.
Egyszer csak sötétbe borul minden. Odamegyek a villanykapcsolóhoz, semmi. Kimegyek a folyosóra, ott is félhomály van, sőt, a felvonó sem működik.
Bezárom a szobámat, gyalog szaladok le a földszintre.
Itt is sötét van, csupán a portáspulton világít egy elaggott petróleumlámpa.
— Uram, mit parancsol? — fordul felém mosolyogva a hirtelenszőke portáskisasszony.
— Asszonyom! Nincs áram a szobámban.
— Elnézését kérjük, uram, de műszaki hiba miatt az egész hotelban szünetel az áramszolgáltatás. A hiba elhárítása folyamatban van, szíves türelmét kérjük — hadarja az ilyenkor szokásos sablonszöveget.
— Köszönöm — felelem rosszkedvűen, mert félek, hogy a ruszki nem fog tornázni lámpa nélkül.
— Bitte — vigyorog rám automatikusan a hatvankét fog, majd elfordul tőlem, és tovább teszi a dolgát.
Elindulok a lépcső felé, és azon gondolkozom, hogy a fenébe hatástalanítsam a pokolgépeimet. Már a feljáró alján járok, amikor odafentről futólépteket hallok.
Öten szaladnak el mellettem! Elől két testőr, utánuk, kék melegítőben, lábán fehér tornacipőben a ruszki, mögötte még két biztonsági.
Semmi lihegés, semmi zihálás, rám se néznek, csak loholnak. Pillanatok alatt eltűnnek az alagsori lépcsőhöz vezető ajtó mögött.
Most rajtam a sor, vágtázok fel a hatodikra, be a szobámba, rogyok bele a székembe, magam elé penderítem a vekkert.
Még tíz perc!
Már csak öt!
Megremegnek a falak.
Egy másodpercnyi néma csönd, majd kitör a pánik.
Felkapom a táskámat, nyomás a folyosóra. A szobákból álmukból felriadt emberek rohannak elő, a káosz leírhatatlan.
Menekülés! A folyosókon, a lépcsőkön kiabáló, sikoltozó nők, férfiak, gyerekek.
— Tűz van! Ég az alagsor! — hallatszik valahonnan.
Nehezíti a menekülést, hogy a liftek nem működnek, így az emberek egymást lökdösve, taposva rohannak lefelé az emeletekről.
Az utca felől szirénák hangját hallani.
Leérek az előtérbe.
A kalaposok kurva idegesek. Oroszul üvöltöznek, senkit nem akarnak kiengedni az ajtókon.
De közben lángol a pince, füst és égésszag terjeng a levegőben.
A vendégek mindent hátrahagyva a kijárat felé rohannak. Nincs senki, aki az útjukat állná.
Kihasználom az alkalmat, sodródom a tömeggel.
Kint vagyok!
A hotelt körbezárja a rendőrség, a tűzoltók baltáikkal most törik át a hatalmas kirakatportálokat, hogy fecskendőikkel a tőz közelébe tudjanak jutni.
Vészvillogóval, szirénával érkeznek a rohammentők, és most érkezik az állami televízió közvetítő kocsija.
Még nem tudom az eredményt, de bízom a sikerben. A hatalmas tumultusban feltűnés nélkül tudok eltávolodni a szállodától. Sietve megyek pár utcasarkot, befordulok a Michael Sleister strasse-ra, megfordulok, meggyőződöm, nem követnek-e, majd sétáló tempóra váltok.
Nézegetem a kirakatokat, és már azon jár az agyam, hogy fogom elhagyni ezt a gyönyörű országot.
Tekintetem megpihen egy vibráló reklámfeliraton: Hotel Viking.
Elhaladok az épület előtt hortyogó alkoholista mellett, belépek a halba. A portás pultján lévő csengőt megnyomom.
Szakadt öregember jön elő a hátsó helyiségből.
— Mit akar? — kérdezi barátságosan.
— Szobát! — válaszolom bőbeszédűen.
Egy papírlapot hajít elém.
— Töltse ki! — most elém dobja a kulcsot is. — Tizenkettes, és hagyjon aludni!
Felmegyek a szobámba, mely legalább olyan lepusztult, mint a tulaj. Táskámat az ágyra dobom, lerúgom cipőmet. Kiveszek a hűtőből egy sört.
Sietve húznék el innen a jó büdös francba, de nem tehetem. Pár napot még dekkolnom kell, mert nem érek ki a reptérre, mielőtt lezárják.
Bekapcsolom a tévét, és várom a híreket.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
