Évezred eleji leltár, 19. Tétel: NEM CSAK ITT…TÖBB HATÁRRAL ARRÁBB IS
Az első utazóirodás határátkelési próba után most már tudtam, hogy ha nem pénzszerzés az utazás egyetlen célja, akkor valami egyénibb megoldást kell keresni. Mert valamelyes pénzszerzési tranzakcióra szükség van, bármilyen magasztos eszmével vagy felvértezve, ha utazni akarsz. Miután a valutaszerzés még mindig kvóta rendszerben ment a kilencvenes év elején, beírták az útleveledbe, hogy mennyit vásároltál és mikor. Annyival pedig nem lehetett túl messzire vándorolni, még akkor se, ha meggyőzted a külképviseletek hivatalnokait, hogy odaát csak téged várnak és adtak egy vízumot.
Így aztán több rövidebb határátruccanás saját autóval hozott annyi pénzt, hogy egy nagyobb lélegzetű útra is el lehessen merészkedni. Az üres sörös üvegektől a tetragatyákig, a frotir zokniktól a zománcos lábosig és színes üveghal borzalmakig mindenből lehetett pénzt csinálni. Egyesek ezt úgy megszokták, hogy kimaradtak a munkából, és főállásban ezzel foglalkoztak.
Egy ilyen hétvégi kiruccanás alkalmával megpróbáltam áruba bocsátani pár különleges műalkotást. Egy hálás betegtől kaptam ajándékba évekkel azelőtt és dugdostam gondosan illetéktelen szemek elől. Na, most eljött az ideje! Állok a műalkotás mögött, macska volt az illető, szalmából ragasztva fekete vászonra, amint épp hullahoppot táncol a saját farkával. A pálmafás intarziás tálca csak még jobban kiemelte a tömegárucikkek tucatjából. Nagy sikere volt, sokan megbámulták. Az egyik odavaló jó ismerősöm is, egy egyetemi tanárnő. Nagyon unatkozhatott odahaza…
Szerencsére idejében észrevettem, hogy jön, gyorsan hátat fordítottam és el kezdtem kutatni a mögöttem fekvő szatyorban. Intelligensebb felemről nem ismert fel. Végül is megúsztam nagyobb lebőgés nélkül. Csak a barátnőm nem értette szegény, hogy hová tűntem el olyan hirtelen a kereskedelem színpadáról. Azóta örökre.
De 1990 áprilisában végre sikerült egy értelmesnek látszó utazásra elindulni. Egy Burgenlandi magyar szervezettől kaptunk meghívást. Összeadtuk a kis pénzecskénket, hogy az útiköltséget kitegye. Szállásról gondoskodtak a rokonaim és négy bátor temesvári újságíró, illetve író, elindult kipróbálni a kisujjával, hogy milyen mély a tenger. Felszereltük magunkat írásos kézimunkával, fekete kerámiával, moldovai csángó hímes tojásokkal. Úgy képzeltük ezek ideális húsvéti ajándékok.
Összekapkodtuk a frissen megjelent írásainkat, cikkeinket, egy pár régebbi könyvet és a temesvári forradalom első szavahihető követeiként megjelentünk a „felolvasó körúton” tanúságot tenni arról, ami itt történt. Azért idézőjelben, mert végül is magyar misék után, az egyházi hitoktató termekbe beinvitált ad-hoc közönség előtt szerepeltünk. Valódi felolvasó körutat egy évvel azelőtt kellett volna bejelenteni és beütemezni. Ottlétünkkor éppen a következő évi Szent István nap programját állították össze a meghívottak listájával együtt. Csak restellhettük, hogy egy nagyobb horderejű forradalmat sem tudtunk idejében előrelátni, beütemezni, menedzselni és mediatizálni, ahogyan az arrafelé illik.
Ennek ellenére megpróbáltuk képzelt küldetésünket teljesíteni, valós, hiteles információt szolgáltatni első kézből a vasfüggöny túlsó oldaláról. Férjem elég jól beszél németül is, őt bíztuk meg, hogy a közönséget három nyelven köszöntse. Németül, hiszen Ausztriában vagyunk, románul, hiszen onnan jövünk, és magyarul, hiszen magyarok vagyunk, és magyarok látnak vendégül. Abban a friss forradalom utáni hangulatban a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezt nem is lehetne másképp.
Alig hangzott el a köszöntés, hirtelen felpattant a helyéről egy tiroli ruhás, vadászkalapos, bürgeri csizmás őszülő úr. Őt ne palizza be senki, neki azt mondták, hogy erdélyi írók jöttek. Semmilyen románra nem kíváncsi. És tüntetően kivonult. Egy pillanatra megállt a kés a levegőben. Aztán a tisztelendő úr elnézést kért, mondta, hogy nem szükség itt németül üdvözölni senkit, mindenki tud magyarul. És elkezdtük a felolvasásokat.
Az első írás a forradalom vasárnapján leöldökölt, Bukarestbe elrabolt, titokban elégetett és a kanálisba eltüntetett áldozatokról szólt. Felolvasó társamnak el-elcsuklott a hangja, hiszen nem is lehetett ezt csak úgy közönségesen sorjázni, mint mise előtt a rózsafűzért. Néztem az arcokat. Csodálkoztak, nem azon, amit hallottak, hanem azon, hogy miért sírja el magát az előadó. Aztán az új lehetőségeinkről szóló optimistább hangvételű eszmefuttatás következett. Végképp nem értette senki, hogy mi ebben a pláne, miért kell ezt megírni, hiszen ez így természetes. Na ja! A rózsaszín és égszínkék fodros ruhácskákban izgő-mozgó kislányok diszkréten ráncigálták muti ruhaujját, elvégre ők jólneveltek, csak suttogva kérdezték meg, hogy mikor hozzák már a szokásos kugel und kakao-t.
Mire sorra kerültem a felolvasással, gondoltam egy merészet. Elővettem évekkel azelőtt megjelent szatíra kötetemet, és abból olvastam fel két humoreszket. Soha még siker nem esett ilyen rosszul. Azóta csak hülye turistaként járok oda túlra. Nagyon ritkán, mert nehezen spórolom meg a rávalót.
Az kevésbé fájdalmas.
László B. Ildikó
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:28 :: Bárányi Ildikó
