Siposhegyi Péternek – utólag
Don Quijote, a sok példabeszéd végre is minek,
ha úgyis ?rültnek tartanak, s ami rosszabb:
ha teszel is valamit, nemcsak a szó d?l bel?led,
mint kiszáradó vulkánból maradék láva –
hát tudd, mennyi minden köt minket össze:
nekem volt egy bétém, neve amúgy Amadis,
(de Gaula), akinek történetébe Alonso Quijano
némileg bele?rült, és gáncs nélküli volt ? is, nem véletlen,
hogy a plébános meg az orvos nem vetette t?zre,
ezt meg a Bibliát – persze. Képzeld, úgy néz ki,
sikerül végre megszüntetnem ezt a bétét, ami eddig is
inkább vitte csak a pénzt, semmint hozta, elért engem
minden földi hatóság, ha maga is úgy akarta; para-
grafikusan kapcsolódtam a nagyobb egészhez, amib?l
a legkevésbé sem kértem, de mit volt tenni, évente
akár több helyre bevallani, tisztázni menni, s jóindulatnak
célzottjaként annyian segítettek volna, ha az átkozott
törvény a mesének végén ott nem lett volna – hogy kiszállok,
leend? m?veim felszámolóimnak ajánlom; amelyek részben
azért jönnek létre, mert ezt teszik velem, elidegenedésileg,
s ez m?re késztet, amiért már jogosan kérnének pénzeket,
de nem. Amadis elmegy a cs?dbe, dörzsöltebb, mint az
ifjabb mester – akit valljuk be, olykor a szeretet szánalmával
tekintünk mesternek, mert ragaszkodik a szövegh?séghez.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.15. @ 17:26 :: Petz György
