30.
A repülőtéren elbúcsúzom a fiúktól.
— Szállj meg a Hotel Ravennában — mondja a kalácsképű. — Lefoglaltuk a szobát. Ha segítség kell, adj fel egy hirdetést a Washington Post-ban. Jegyezd meg a szöveget: „Cilinder és keménykalap tisztítást vállalok.” Telefonszám. Ide azt a számot írod, ahol éppen tartózkodsz. A megjelenés napján, este hatkor hívni fognak.
Kezet fogunk. Rendes srácok, remélem, még találkozunk.
Az útlevélvizsgálat simán zajlik, és utána végre nyugodtan sörözhetek a tranzitban.
Nincsenek se kalaposok, se szemüvegesek, sőt, még ballonkabátosokat sem látok sehol.
Ez így elég unalmas, de majd csak megszokom valahogy.
Pontosabban egyet azért látok. Körülbelül nyolcvanéves, és nőből van. Húsz számmal nagyobb ballonkabátkáját uszályszerűen húzza maga után a frissen mosott kockakövön, és valószínűleg süket, mert mindenkivel üvöltözik. Most odalép egy férfihoz, aki az egyik padon ül, és elmélyülten olvas.
— Nem tudja, mikor indul a párizsi gép? — kiáltja a férfi fülébe, hátulról, mert úgy hatásosabb.
A krapek nem szarik ám be. Á, dehogy! Két kezét szétdobja, repül a könyv, ki tudja hol áll meg!
Felpattan, és ha nem fogják le őt négyen, akkor agyoncsapja a vénasszonyt.
Na, ezek hiányoztak nekem, de nagyon, amíg alakítgatták a pofázmányomat.
Megiszom az italomat, aztán beszállok a Boeing 727-esbe.
A repülőút sima. A gépen sok üres hely van, fél házzal utazunk. Csupán a leszállást kell megismételnünk. No, nem azért, mert a nagysikerre való tekintettel a nagyérdemű visszatapsolta a mutatványt, hanem azért, mert a szakadó esőben és a ködben elvétettük a betont, és átstartoltunk a reptér felett. Úgyhogy megyünk még egy kört, ismét fentről gyönyörködhetünk a kivilágított hajnali fővárosban, majd másodszorra simán landolunk.
Taxiba ülök.
— Hotel Ravenna — mondom a pilótának.
— Melyik? — kérdezi.
Meghökkenek. — Miért, mennyi van?
— Három — feleli.
— Szép kerek szám! Vigyen mind a háromba — mondom, és hátradőlök az ülésen.
Elindulunk. A gépkocsivezetőnek kezdődő szájmenése van.
— Volt már Ravennában, főnök? — kérdezi.
— Nem.
— Pedig, főnök, Ravennában temették el Rómát! — okosít fel.
— Miért, meghalt? — kérdezem tettetett csodálkozással.
Ehhez már nincs mit hozzáfőznie. Nem szól többet egy árva szót sem, mereven figyeli az utat.
Természetesen a harmadik Ravenna az igazi Ravenna. Legalábbis nekem.
Angolosan kellemes a szálloda. Körben a falakon terrakotta burkolat, középkori festmények, az ajtóknál lovagi páncélok. És az egész képet természetesen a körkörös gyertyavilágítás teszi meghitten hangulatossá. Később ezért elnézést kérnek, mert beszart a hálózat, és áram nem lévén, muszájból világítanak a viasszal.
— Uram, a kulcsa! — mondja Jones, a lakáj, és emelt fővel indul előttem az emeletre. — Kérem, uram, kövessen!
Úgy teszek. Vonszolom magam után a bőröndömet, másik táskám a nyakamban, kulcs a fogaim közt, kabátom a bal kezemben, de nem szólok, mert Jones annyira előkelő, hogy nem akarom őt megsérteni azzal, hogy a kezébe nyomom a csomagjaimat.
— Uram, vigyázzon, magas küszöb! — figyelmeztet fennkölten.
Megbotlom, majdnem lenyelem a kulcsokat, kicsit egyhelyben futok, majd visszanyerem egyensúlyomat, és büszkén állok a táskámon.
— Ügyes! — dicsér meg ez a nagyszerű ember. — Ebéd pontosan délben uram! Ha lehet, ne késsen — mondja, majd elkéri a kulcsaimat, kicsit fanyalog, mert csöpög a nyál a karikáról, de azért beenged a szobámba.
Utána a jól megérdemelt jattért tartja fehérkesztyűs kezét az orrom alá.
Nincs mit tenni! Ami jár, az jár!
Megragadom a kezét, szívélyesen megrázom. — Örülök, hogy megismertem kedves Jones! Maga igazán kiváló ember! — kiáltok föl búcsúzóul, és becsukom magam mögött az ajtót. Ledobálom ruháimat, végigvetem magam az ágyon, és átalszom a napot.
Fehérkesztyűs lakájomat pedig veri a víz, mert figyelmeztetése ellenére kihagyom az ebédet is, és a vacsorát is.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
