Dacos, zsenge t?,
Még lázadok,
Magam lettem
önnön gyökérszála,
Kapaszkodó lényemet
a Világ b?zös gyomra
undorodva kiokádta..
S most, a szürkül?
Égbolt koszos
felh?i alatt
köröz riadtan
magányos
vijjogásom.
Minden fa kopár,
Remény-levéltelen..
Nincs helyem csupasz
ágaik között,
S földdarab sincs,
hova leszállva
pihentetném
fáradt szárnyaim,
Alattam hulladék-közöny, –
– elhasznált életrongyok -,
mocskos emberáradat
hömpölyög.
S hiába keresem
a kinyújtott,
biztos kart,
Melybe belevájhatom
görcsbe árvult karmaim,
nincs már sehol,
Ott lent
nem vár rám senki,
A sárba kell
hát hullanom…
Így, konokul szárnyalok
míg ver a szívem,
Lesz Egem, Napom,
Szállok életeken át,
S ha er?m elhagy,
leég szárnyam,
Leteszem terhem
a Semmi el?tt,
S az leszek,
– mint szerelmes levelek,
vagy testamentumok
utolsó mondatát lezáró,
Apró, pici
Pont
