már
én sem akarom,
mégis:
naponta el?kaparlak
körmeim alól,
hogy versekké görögjem
magamban
vörhenyes-száradt
mosolyod.
és szüntelen
fohászokat szórok,
hintek lábaid elé,
hogy a talpad
b?ntelen maradjon,
ha porba lépsz:
mert porba lépsz; −
porba lépsz el?lem!
zárd el t?lem
a két eged,
s hajoljon fölém végleg
a csillagcsontú éj.
… holnap
úgyis meghalok.