… Csendben,
nehogy a tollam sercegése
felverje álmod…
− szavaim most kulcsra zárom −
csak halkan köszönlek:
hogy lehetek szilárd nyugalom
csontjaidban,
húsodban az inad −
hogy folyhatok sejtként az eredben,
/köszönöm, hogy felépíthetlek!/
és lehetek mában
a holnap,
ha tikkadsz,
még olthatom szomjad…
És hogy a gondolatom
most fel ne verjen −
némán hallgatom szuszogásod,
(minden hülye kis poháron
majd ujjlenyomatod keresem)
s a tenyered
vonásait én kívülr?l szavalom,
− elraklak magamban,
ahogy ez a takaró −
mindig tudjam betéve álmod,
én többre most nem vágyom:
csak, hogy hallgassalak tovább.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.22. @ 11:58 :: Lubovszki Kazimir